A Vasárnap Reggeli Fotográfus (The Sunday Morning Photographer)
Mike Johnston hetente jelentkező rovata

2005. június 12.

 Nem Adom Fel

Jó reggelt. Tudják, olykor-olykor elkezdek írni - a rám jellemző dagályos fecsegéssel - arról, hogy mennyire idegesítő az idejekorán bejelentett, majd nem elkészült termékekre várakozni. Mindenkinek vannak sztorijai – legalább is legtöbbünknek – ebben biztos vagyok. A legutóbbi, ami velem kapcsolatos, a Sigma 30mm-es, aminek a megjelenését februárra ígérték, és a Sigma emberei biztosítottak róla, hogy május végétől kapható lesz. Annyira nem vagyok oda érte, hogy vegyek egyet, de igazán kíváncsi lennék a vásárlók benyomásaira, szívesen olvasnék róla felhasználói véleményeket, és megnéznék pár képet, amit ezzel készítettek.

Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Megharagudtam magamra a héten. Keményen dolgoztam három nagy projekten: a második könyvem összeállításán, az első könyvem előrendeléseinek teljesítésén, és a The 37th Frame nyolcadik számának kiadásának befejezésén – és egyiket sem tudtam befejezni. Persze az is elvonta a figyelmemet hogy ránézzek párra abból a több száz képből és weboldalból, amiket az olvasók küldtek nekem, mivel – amilyen hülye vagyok – én kértem ezeket a múlt héten. (ami kinek is a hibája?) Se megnézni, se elfelejteni nem tudtam. Így hát ezek a képek nem kapták meg a kellő figyelmet, de nem tudtam nem foglalkozni velük. Pedig ezt kellett volna tennem, amíg be nem fejezem a sürgősebb munkáimat. Szervezettségileg kihívásokkal küszködő, félig állásban lévő szingli apaként, talán túlságosan hozzászoktam ahhoz az állandósult állapothoz, hogy mindig és örökösen le vagyok maradva.

Napi 10-11 órákat fektettem az új könyvbe, ami egy igen tetemes kivonata a valaha fényképezőgépekről és objektívekről írott anyagaim felének, és már egész jól alakul. Az Apple Pages programjával készül, amit most tanulok, már amennyire egyedül ez lehetséges. Eddig csak egy kernel panic-om volt (az én kernelem, nem a számítógépé) amikor, anélkül, hogy észrevehettem volna, véletlenül bedobtam egy képet a fejlécbe, ahol aztán teljesen eltűnt. Ez persze alaposan összekuszálta a dolgokat. De néhány Apple Pages support fórum-tag segítségével végül kitaláltam. Kompenzálandó, hogy nem vagyok professzionális grafikus tervező, szorgalmasan alkalmaztam a KISS alapelvet (KISS: Keep It Stupid Simple). Itt egy képernyőkép, nézzék:

(Igen tudom, látszik egy ablak.) Ez az eddig 30 illusztrációt tartalmazó könyv mappa méretű (8.5x11”) és amint látható kéthasábos. Több képre lenne szükség, de megpróbálom visszafogni az oldalszámot, hogy ne legyen túl drága.

És ez még mind semmi, majd ha meglátják a következő könyvet. Csodálatos lesz. Ugye látszik, hogy mennyire jól szórakozom!

Csak 165 évig tartott

Úgy gondolom talán nem is ennyire sokáig, mivel a fotográfia történetének legelején a fényképezőgépek állványon álltak és nem volt szükség vállszíjra. Azért mindenesetre eltartott legalább 100 évig, és egy bizonyos Al Stegmeyer bolygónkra érkezéséig, amíg az emberiség képes lett arra, hogy tökéletesítse az egyszerű vállszíjat. Ez megjegyzem hosszabb idő, mint ami ahhoz kellett, hogy a Kitty Hawk-tól eljussunk a Holdig.
Al az agytröszt – na jó, pontosabban a „makacs állhatatosság” – az UPSTRAP mögött, amelyet Sean Reid magasztalt néhány hete a Luminous Landscape-en. Saját magam nem próbáltam még ki a valaha készített összes vállszíjat. Csak úgy érzem. Lehet, hogy kipróbáltam mindet? Nem, nem, biztos vagyok benne, hogy van néhány, ami sosem járt a vállamon. Egész biztos. A kérdés az, hogy mennyre nehéz olyan vállszíjat készíteni, amely igazán használható? Nos, eddig még nem készült ilyen. Most pedig már van. Az UPSTRAP az.

Miután évekig vonszoltam magammal ordenáré mennyiségű fotós cuccot Washington D.C. körül – a legtöbbet a nyakamban –, a nyakam pedig már nem bírja a terhelést. (Tudom, a fiatalok azt gondolják, hogy ez velük sosem történhet meg. Azért tudom, mert két hónappal ezelőtt én is egy ilyen fiatalember voltam, aki azt gondolta, hogy ez vele nem történhet meg soha.) Amikor azt mondom, hogy a nyakam már nem bírja a terhelést, akkor ezalatt azt értem, hogy semmilyen terhelést nem bír. Az én szerény-de-bájos Leica utánzatom (lent) is túlsúlyos a nyakamnak – újabban húsz percnél egy fikarcnyival sem bírom tovább, mielőtt megfájdulna a nyakam.

Ergo, a vállszíj kötelező. És habár nekem elég széles és kerek a vállam, (6 láb 2 inch magas és 240 font súlyú vagyok, ez 17 stone (a Britek kedvéért), és valójában 188cm, 109kg-ot jelent a világ értelmes országaiban), van egy dolog, ami nálam minden szíjban közös: lecsúsznak.

=Az Upstrap nem tesz ilyet. Nem viccelek. Tényleg nem. Nem tudom hogyan és miért, de sétálhatunk vele órákon át és mégsem fog megmozdulni. Lenyúlhatunk a földre, hogy felvegyünk valamit azzal a kezünkkel amin a gép is rajta van, és még akkor sem esik le. Tudom, ez képtelenségnek tűnik. Én sem hittem el,  körbe kellett járnom a házat és újra meg újra megpróbálnom mielőtt magam is elhittem volna.Azoknak akik inkább a vállukon szertik a gépüket hordani, nem pedig a nyakukban lógva, nos azok számára az Upstrap olyan jelentős találmány, mint az mondjuk az üzemanyag befecskendező, vagy a rugós ágybetét. Egyszerű, de ugyanakkor létfontosságú.

A legjobb tipp

Erről jut eszembe, bárki aki egy adott témának a megszállottja, mindig rengeteg olyan tudásnak a birtokában van miről saját maga sem gondolja hogy tudja. Sokan vagyunk fotó-mániások egy halom kavargó információval a fejünkben, amelynek jó része tippek formájában realizálódik. Például, tudják, hogy néhány múzeum mit használ az értékes, rostpapírra készült festmények felületének portörléséhez? Sminkpárnát (az illatmentes, nem púderezett típus) amit minden kozmetikai pultnál lehet kapni a drogériákban és az áruházakban. (Csupán ezért mentem oda. Becsületszavamra mondom, nem nézek ki valami fényesen, amikor elpirulok.) Tudják-e, hogy ha kivágják egy Kodak filmdoboz alját és felhasítják az oldalát, akkor bele lehet préselni egy Ilford filmtárolóba és így egy klassz filmdobozt kapunk 120-as és 220-as filmhez? – Hoppá, ez az információ napjainkra sokat veszített az értékéből --  Valószínűleg ugyanannyi félig-haszontalan tipp van a fejemben, mint ahány félig-haszontalan apró-cseprő fotóscucc  van a szekrényemben. Tudják ez a szokásos gyűjtemény objektívsapkákból, szűrőkből, vázsapkákból és vállszíjjakból.

Érdekes figyelni ahogy ugyanez történik a digitális fotózás területén. A különbség az, hogy ez közösségileg történik. „Hogyan tisztíjuk meg a beszáradt nyomtatófejet, hogyan lehet „Curves” funkciót használni a Elements-ben , a 83-3drzl digitális fényképezőnek melyik sorozatszámú darabjait sújtja a ______ hiba. (Ez utóbbit a gyártó kérésére törölnöm kellett.) Az információ oda-vissza áramlik az egész világon keresztül, ahogy a fotósok kollektíven és boldogan halmozzák fel az életbevágó információ-csemegéket, amelyek idővel leülepszenek az U→0 stabil állapotába, ahol az U == haszontalanság

Tudom, tudom, elkalandoztam. Nos hát, csak még egy apróság. Egy tipp önöknek. Ez valami olyasmi, amit tényleg meg kell nézni, ha az embert érdekli a látvány  és az optikai jelenségek. Feltételezem az olvasó ilyen. Ez egy weblap, amelyet egy Michael Bach nevű srác késztett. De ígérje meg a kedves olvasó, hogy nem látogat el erre az oldalra, hacsak nincs egy csomó ideje rá. Rendben? Komolyan mondom, ne feledjék – de tényleg –, NEM kellene ráklikkelni a linkre, ha más dolguk is van.

Nem! Nem kérdezhetik meg, hogy honnan tudom.

--- Mike Johnston