A Vasárnap Reggeli Fotográfus (The Sunday Morning Photographer)
Mike Johnston hetente jelentkező rovata

2005, július 17.

Módok

A „Mód” szónak a művészetek és a tudományok terén rengeteg különböző jelentése van. Azonban e jelentések közül viszonylag kevés technikai jellegű van. (A cikk során a „mode” szót, mint kifejezésmód fordítjuk, mivel ez az értelmezés illik a legjobban a mondanivalóhoz.) Általánosságban elmondhatjuk, hogy a „kifejezésmód” mint fogalom meglehetősen tág és néha ködös dolgokat takar. A művészetkritikában leggyakrabban annak a homályos megfogalmazására használják miszerint „Remélem egyértelmű, hogy valami fontos dolgot mondok (a művészetemmel).” Alkalmakként arra is használják, hogy a mű valódi jelentését meghatározzák. Hivatkozhatunk vele még az előadás (performance) azon módjára, amely bizonyos kulturális jellegzetességek meglétét feltételezi.

Például, ha bekapcsoljuk a rádiót és egy férfit hallunk beszélni halvány déli akcentussal, némi visszhangosítással kiegészítve akkor azonnal tudjuk, hogy vallási adást hallunk. Nem számít, hogy hallunk-e valamilyen vallási kifejezést vagy sem, azonnal tudjuk hogy mi a helyzet. Ugyanígy a sokat tévéző nézők átkapcsolhatnak egy műsorra, amelyet még sohasem láttak előtte, olyan színésszel, akit egyáltalán nem ismernek, mégis másodpercek alatt – esetleg a másodperc tört része alatt – el tudják dönteni, hogy a műsor sitcom (szituációs vígjáték) vagy dráma. Még lenémított TV esetén is el tudjuk dönteni, hogy Brazil, Angol vagy Amerikai a műsor.  A moziban, ha a kamera hátulról követ valakit, aki keres valamit (különösen ha sötét erdőben vagy egy régi házban) akkor ösztönösen tudjuk, hogy valami rá fogja vetni magát vagy megtámadja hátulról, esetleg oldalról.

A fényképezésben általánosan használt kifejezésmódok szándékuk szerint olyasmit jelentenek, amit leginkább „művészi szándéknak” hívhatunk. Az árnyalatok és a kontrasztok élénksége annak a jele, hogy a szándékos transzcendencia birodalmában járunk, vagy a fénykép-ami-több-mint-fénykép esete forog fenn. Napjaink legjobban elterjedt kifejezésmódja a művészi fotók esetében az, amit én leginkább elcseszett-piktoralizmus névvel illetnék. Ezek a képek általában középformátumra készített fekete-fehér felvételek, amelyek sötétek és homályosak, sok-sok elmosódással. Ezek az ismertetőjeli annak, hogy e képeket titokzatosnak, szimbolikusnak és közvetettnek kellene látnunk.

A kifejezésmód finoman rávezet minket, hogy hogyan kellene éreznünk a mű befogadásakor. A természetfotók például, gyakran felvonultatják a romantikus kifejezésmódok teljes tárházát. A képek azt mondják, hogy a természet csodálatos, rendezett és spirituális, neked pedig magasztosan, a gyönyörűségtől eltelve kell érezned magad amikor ezt a képet nézed. A figyelmed nem terelődhet az apró részletek vagy az egyéni tulajdonságok felé. Az pedig egyáltalán ne érdekeljen, hogy a fotóst vajon élve elfogyasztották-e a szúnyogok miközben a képet készítette.

Azok az emberek akik nem mozognak otthonosan a kifejezésmódok körében nem tudják hogyan értelmezzék azokat, ha váratlan helyzetekben találkoznak velük. Például a rádiós fenegyerek Howard Stern ugyanazt a verbális ritmust használja amit prédikációknál szoktak használni, azonban kaján, cinikus tónussal a megszokott megfélemlítő vagy harsány hangnem helyett.  Joel-Peter Witkin fotóművész táblaképei deviáns és morbid jelenteket ábrázolnak, amelyek gyakorlatilag a pornó kategóriába sorolhatók, azonban a fotós lágyítja a képek tartalmát azzal, hogy a dagerrotípiára jellemző vizuális jegyekkel látja el azokat. Teszi ezt olyan részletességgel, hogy a még az üveglapok széléről lepattogzó emulzió okozta effektust is reprodukálja (a kép szélére gondosan elhelyezett WC papírral). Mapplethrope, mint az már egyszer valahol kifejtettem, minden tekintetben egy (meglehetősen korlátolt) klasszicista, kivéve az ábrázolt témákat.

 

A művészek néha játszanak a kifejezésmódokkal. Az egyik hírhedt példa, amikor Sherri Levine pontos, azonos méretű fotómásolatokat készített Walker Evans fotóiról és sajátjaként állította ki és árusította azokat. ÿllítólag ennek vitákat és konfliktusokat kellett volna gerjesztenie (ez sikerült is) azáltal hogy két kifejezésmódot ütköztet (a „művészi behatást és a plágiumot”. (Én inkább a plágiumra szavazok, de én csak egy „kívülálló” kritikus vagyok.)

Aztán természetesen vannak a kifejezésmódokkal való „játéknak” olyan módjai, amelyek közismertek, és nem okoz problémát a felismerésük. Olyannyira, hogy saját kifejezésmóddá nőtték ki magukat. Például, amikor a középpontba helyezünk valamilyen törmeléket vagy szemetet, és szeretetteljesen ábrázoljuk, mintha valami csodálatos dologról lenne szó, mindezt a reklámfotók kifejezésmódjával.

Aztán természetesen vannak a kifejezésmódokkal való „játéknak” olyan módjai, amelyek közismertek, és nem okoz problémát a felismerésük. Olyannyira, hogy saját kifejezésmóddá nőtték ki magukat. Például, amikor a középpontba helyezünk valamilyen törmeléket vagy szemetet, és szeretetteljesen ábrázoljuk, mintha valami csodálatos dologról lenne szó, mindezt a reklámfotók kifejezésmódjával.

Aztán természetesen vannak a kifejezésmódokkal való „játéknak” olyan módjai, amelyek közismertek, és nem okoz problémát a felismerésük. Olyannyira, hogy saját kifejezésmóddá nőtték ki magukat. Például, amikor a középpontba helyezünk valamilyen törmeléket vagy szemetet, és szeretetteljesen ábrázoljuk, mintha valami csodálatos dologról lenne szó, mindezt a reklámfotók kifejezésmódjával.

Az ok pedig ami miatt ez néha működik, az az hogy ezek a tárgyak néha – így vagy úgy --  valójában szépek.

----Mike Johnston

Mike Johnston, többek között a "37th Frame" című, havi rendszerességgel .pdf formában megjelenő hírlevél írója és publikálója. A hírlevélre a http://www.37thframe.com/subscribe.htm oldalon lehet előfizetni. Érdemes.