SMP május: Miért éppen 40mm ?

A Vasárnap Reggeli Fotográfus (The Sunday Morning Photographer)
Mike Johnston havonta jelentkező rovata

2005, május

Miért éppen 40mm ?

Jó reggelt! Sajnálom, hogy a májusi cikk ilyen későn jelenik meg. Ráadásul nem arról szól, amit vártak. Az első éves "37th Frame legjobb lencsék díj", jön, jön hamarosan, ne aggódjanak. (Már fordítom. a szerk.)

Örömmel jelentem, hogy sikeresen elindítottam egy _de facto_ könyvkiadó céget, „Bearpaw Booksellers‿ néven. A cég sikeresen kiadta az első könyvét, „A Hooiser Tale‿ címmel. Ez a kis könyv csak az első fecske, pontosabban ezen tanultam meg hogyan is kell ezt csinálni. „A Hoosier Tale‿ már túl van a hatodik revízión és a készültség meglehetősen magas fokán leledzik. Első és hátsó borítóval, ISBN számmal és vonalkóddal, valódi címlappal amely (remélem) egy jobb oldali lapon helyezkedik el. (A történetet még én írtam pár évvel ezelőtt és a legtöbb barátomnak tetszett.) Miért is érdekelheti ez a kedves olvasót? Azért mert a következő projekt az igen illékony „Empírikus fényképész‿. Az a könyv amely már olyan sok gondot okozott, és amelyet már oly sok ember vár nagyon-nagyon türelmesen. Előre láthatólag május 11. körül elkészül, azonban valószínűleg hosszú ideig fog tartani amíg minden előrendelést teljesíteni fogok tudni. Legalább dolgozni fogok rajta. Azért ez már haladás!

És másik két fotós könyv van a sorban ez után. Jó kis mulatság lesz.

Most pedig következzen az ehavi cikk. Talán nem tűnik érdekesnek az első ránézésre, de a „Túllépni rajta…‿ fejezetben szerintem van pár gondolat amelyet érdemes elolvasni, különösen a digitális kor tükrében, ahol igazából senki sem lép túl bizonyos dolgokon…

Az új voigtländer 40mm ƒ/1.4 Nokton objektív (A CameraQuest képe)

 

A 40mm régóta a kedvenc gyújtótávom 35mm-es kamerákon. Akkor indultam be erre e gyútávra amikor Sally Mann-t interjúvoltam a Camera & Darkrom magazin számára, még a nyolcvanas években. Sally elmondta, hogy a művészeti munkáját sok kis szabadúszóként végzett megbízással finanszírozta, beleértve a helyi katonai akadémia megbízásait is. Olympus OM kamerát használt és azt mondta, ha valamikor 35mm-es kamerával fog művészi képeket készíteni, akkor azt csakis 40mm-es Zuiko objektívvel fogja megtenni. Sokat beszélgettünk erről a gyújtótávolságról, de amire tisztán emlékszem, hogy Sally azt mondta a 40mm „pont jó‿. Innen ered érdeklődésem a 40mm-es objektívek iránt.

 

Pár évvel később amikor AE képes Leica kamerát kerestem, szemembe ötlött a Minolta CLA. Ennek a gépnek (is) 40mm-es normál objektívje volt, a Minolta 40mm f/2 M-Rokkor. Ez a lencse az általam ismert és használt egyik legjobb objektívnek bizonyult, fantasztikusan éles és hibátlan. John Kennerdell barátom, egy fotós aki akkoriban Bankokban élt, elmondta hogy egy japán műértő „A víz lencséje‿ névre keresztelte. Érdekes módon ez volt az egyetlen olyan általam használt objektív amellyel ha képet készítettem, akkor a nem fényképészek egyöntetűen dicsérték a kép élességét és tisztaságát.

 

A legfrissebb tagja a 40mm lencsék kicsiny társaságának természetesen a Cosina/Voigtländer 40mm f/1.4 Nokton, amely specifikációit illetően mindezideáig az egyetlen. Extrém módon éles képet ad és egy gyors lencséhez képes nagyon jó bokeh-ja van. (bokeh – A mélységélességen kívül eső tartományok elmosottsága).

Ben és Amy a pultnál, Richard Sintchak képe, 40mm Nokton S.C. objektívvel

 

Arra a szabályszerűségre jöttem rá az évek során, hogy a bokeh arányosan lesz egyre problémásabb, a a.) nagyobb apertúrával, b.) minél közelebbi fókuszponttal, c.) minél távolabbi háttérrel és d.) a minél kontrasztosabb háttérrel. Minden lencsénél ki kell tapasztalnunk azokat a határokat amelyeken belül számunkra még elfogadható bokeh-t kapunk, és azután ezeken a határokon belül kell fényképeznünk. Például a 35mm-es Summicron 4. változatával (ASPH előtti változat), soha nem fényképeztem teljesen nyitott blendével, mivel a kontraszt túlságosan alacsony volt számomra (és néha a vignettálás is szembeötlő volt). Nagy általánosságban, minél több képet készítek a 40mm Nokton Classic objetívvel, annál használhatóbbnak tűnik. Ha a fókuszsíkot ésszerűen távol tartjuk és figyelünk a háttérre, még f/1.4 is használható, mind a vignettálás, a kontraszt és a képélesség tekintetében. Egyáltalán nem rossz teljesítmény egy kicsi és gyors lencsétől.

Richard Sintchak képe, Voigtländer Bessa R3A, 40mm Nokton S.C, Tri-X filmen

 

(Mielőtt bárki megint azt a kommentárt fűzné hozzá, hogy ez mennyire távol áll tőle. Megjegyezném hogy a Nokton 40/1.4 M mount-al szerelt változata 380 USD, körülbelül annyi mint mondjuk a Canon 100/2 vagy a 28/1.8. Azaz közepes árfekvésű, nem tartozik a csillagászati árú optikák közé. (pl. a Leica 35/1.4 Summilux 2900 USD) – a szerk.)

 

Természetesen nincs mágikus gyújtótávolság. Különböző fényképészeknek különböző favoritjaik vannak. Mindaddig amíg a lencse jó kezekben van, még a legáltalánosabb gyútávút is lehet kiváló képek készítésére használni. Akkor miért 40mm? Azt kell mondanom, hogy a 40mm pontosan azért speciális mert nincs benne semmi speciális. Csupán a hagyományokból adódóan az 50mm-es gyútávot hosszú ideje tekintik normálnak a 35mm-es fényképezésben. A korai nagylátószögű objektívek 35mm-es gyútávúak voltak. A legtöbb fényképész e közül a két gyújtótávolság közül választotta ki a saját „normálját‿. Mások, mint például én is, a kettő között cserélgettek oda-vissza. Az igazság az, hogy ezeknek az általánosan elterjedt gyútjótávolságoknak egyike sem igazán normál a 35mm-es fényképezőgépeken. Az 50mm egy kicsit hosszú, és a 35mm pedig egy kicsit rövid. Ha a negatív átmérőjét veszem alapul akkor az igazi normál objektív gyújtótávolságának 42mm körül kell lennie (érdekes módon ez pont 28mm-nek felel meg APS-C (1.5x) digitális szenzorok esetében). A különböző csodabogár közbülső gyújtótávolságok (38mm, 40mm, 43mm és 45mm) bár kevésbé elterjedtek, valójában sokkal közelebb álnak az igazi normál objektívhez.

 

Miért is akarjuk hogy egy lencse „normál‿ legyen? Mi a speciális abban hogy ha nem speciális valami? Örülök, hogy megkérdezte a Kedves Olvasó.

 

Túllépni rajta….

 

Napjainkban szemtanúi lehetünk a digitális fényképezőgépek iránti egyre intenzívebb érdeklődésnek az online fórumokon. Ennek az érdeklődésnek a iránya azonban majdnem mindig technikai, nem pedig a képekkel és azok vizuális tulajdonságaival foglalkozik. Az emberek kíváncsiak a megapixelek számára, bitmélységre, magas ISO-n fellépő zajra, bekapcsolási időre, arra hogy hány mikron szélesek az egyes photosite-ok, mekkora a bufferméret, és így tovább. Valójában ez teljesen tipikus. A fényképezésnek mindig is volt egy végtelenül lenyűgöző technikai oldala, és ez ugyanúgy igaz a digitális fényképezésre is mint a tradicionálisra. Ez azt jelenti hogy mi fényképészek gyakran úgy közelítjük meg a fényképezést mintha a legérdekesebb része technikai, technológiai lenne. Azonban koránt sem foglalkozunk ennyit a vizuális tartalommal vagy a képek hatásaival a nézőre.

 

A legnagyobb fényképészek azonban „túlléptek‿ a szakma technikai aspektusain. Ez alatt azt értem, hogy kiválasztottak egy bizonyos „működési módot‿, munkamódszert és ezután már teljes egészében a képeik vizuális szempontjaira tudtak koncentrálni. Gondoljunk csak bele. A késői Henri Cartier-Bresson kitörölhetetlenül összekapcsolódott a leicákkal és az 50mm-es lencsével. Edward Weston 8x10-es kontaktmásolatokat készített. Eugene Atget és August Sander többé kevésbé ugyanazokat a technikákat használták a jelentősebb munkáikhoz. Nicholas Nixon és Shelby Lee Adams nagyformátumú kamerát és nagylátószögű lencsét használtak portréikhoz. Ernst Haas nevét a 35mm-es Kodachrommal, Eliot Porterét pedig a dye-transzfer eljárással kapcsoljuk össze. A lényeg az hogy ezek a fotográfusok (és hozzájuk hasonlóan sokan mások is) NEM akarták hogy a képeikre a technikai megvalósítást firtatatva tekintsünk. Kiválasztották azokat a technikai kellékeket amikhez értettek és hozzáfértek, de tisztában voltak vele hogy nem ezek a technikai kellékek tesznek egy adott képet jóvá vagy nem olyan jóvá. Ha ránézünk egy Cartier-Bresson képre nem azt mondjuk, hogy „Azta! Nézzétek milyen éles a Leica 50mm-es lencséje.‿ Egy Weston képet nézve pedig nem modnjuk, hogy „Ejha, a 8x10 igazán lágy tónusokat ad!‿ Az ok, az, hogy az összes Cartier-Bresson kép éles 50mm-es Leicákkal készült és az összes Weston képen lágy tónusok vannak. Ez nem azt jelenti, hogy ezeknek a képeknek nincsenek technikai tulajdonságai, egyszerűen a művész azt akarta hogy lépjünk túl a technikán és nézzük a kép tárgyát, a vizuális tartalmat, és a fotográfiájuk igazi jelentését.

Alan Soon fényképe, 40mm Nokton S.C, Leica M3 Ilford XP2 filmre

 

A gyújtótávolság, többek között, speciális tulajdonságokat ad a képnek. Rá tudunk közelíteni valamire ami távol van. Olyan közel mehetünk egy tárgyhoz hogy a kép absztrakttá válik, de használhatunk olyan széles lencsét aminek a torzítása részét képezheti a „vizuális eszközparkunknak‿. És ezek közül egyikkel sincs semmi gond! Nem érvelek a technikai kísérletezés, vagy a vad, szokatlan gyútávok ellen. Amit mondani szeretnék, hogy ha extrém gyújtótávolságok használatát fontolgatjuk, vegyük figyelembe hogy a képeink ezekkel a gyújtótávolságokkal összekapcsolható vizuális tulajdonságokat fognak mutatni és az emberek nagy valószínűséggel ezeket a tulajdonságokat fogják észrevenni amikor a képeinket nézik. Nemrég láttam egy bűbájos képsorozatot amelyet egy fiatal Japán fotós készített aki vett magának egy Bessa R2-t és egy 15mm Voigthländer optikát. Az biztos, hogy nagy örömet okozott neki a kísérletezés azzal amit egy a lencse nyújtani tud, a képeket érezhető a lelkesedés és a játékosság. De természetesen a képek túlnyomó többségén akarva-akratlanul is látszik, hogy nem úgy mutatja meg a valódi világot ahogyan azt a fotós látja, hanem ahogy az optika.

 

Az „egyszerű‿ gyújtótávolságok, legalább is az én szememnek, fontos részt játszanak abban, hogy ezeket a fajta „specialitásokat‿ eltávolítsák a képekről. Segítségükkel a látószög és a torzítások nehezen meghatározhatóvá válnak. Viszont ez az ami lehetővé teszi, hogy a néző a kép vizuális tartalmára koncentráljon. Ez teszi olyan speciálissá azt amikor nincs semmi speciális.

 

Akkor a 40mm „jobb‿ mint a 35mm vagy az 50mm, vagy bármelyik másik gyújtótávolság? Természetesen nem. A jó művész képes „normalizálni‿ valamilyen módon (vagy sok módon) a láttatást. Ernst Haas a korai Kodachrome lassúságát (10 ASA) használta hogy felfedezze a bemozdulást. Ralph Gibson magas kontrasztot használt, hogy képei kevésbé légiesek legyenek és hasonlítsanak a grafikához. Ha figyelünk arra hogy a szembeötlő gyújtótávolság okozta effektusokat „kivegyük‿ a képeinkből, és „túl tudunk lépni‿ ezeken a tulajdonságokon, akkor mi is és a képeinket megtekintők is arra tudunk koncentrálni amit nézünk, hogyan látunk mi, ahelyett hogy a lencse hogyan lát. Ebből a szemszögből nézve a 40mm talán éppen jó lesz.

--- Mike Johnston

 

 

 

Mike Johnston, többek között a "37th Frame" című, havi rendszerességgel .pdf formában megjelenő hírlevél írója és publikálója. A hírlevélre a http://www.37thframe.com/subscribe.htm oldalon lehet előfizetni. Érdemes.

Külön köszönet Stephen Gandy-nek, Richard Sintchak-nak és Alan Soon-nak.