Fotózás Izlandon

Lassan három hónap telt el azóta, hogy visszajöttünk az idei izlandi expedícióról. Sokan kérdezték már, hogy hol vannak a képek, és a beszámoló. A Fototipp átállása miatt eddig kicsit háttérbe szorultak ezek, de most igyekszünk behozni a lemaradást. A galériába folyamatosan kerülnek fel a jobban sikerült képek. A beszámoló azonban nehéz eset. Mivel az út jelentős részében megegyezett a tavalyival, és ugyanazokat leírni még egyszer nem látom értelmét, így más formát választottam: a részletes élménybeszámoló helyett inkább egybegyűjtöttük mindazokat a hasznos tapasztalatokat, amiket a két útból (különösen az ideiből) sikerült leszűrni. Ezek mellett persze pár rövid történetet is beszuszakoltunk.

Lacival ellentétben nekem ez volt az első izlandi utam, és bár a beszámolókból és a képekből nagyjából következtethettem arra, hogy mi is vár majd rám, a valóság felülmúlt minden képzeletet. Izland valóban minden fotós álma. Minden kilométeren meg lehetett volna állni és fényképezni, de erre a feszített program miatt nem mindig volt lehetőség. Nagy könnyebbség volt, hogy Laci tavaly már járt azon utak nagy részén, amerre idén is mentünk, így aztán komoly meglepetés nem ért minket. Bár ketten voltunk, ennek ellenére nem lenne sok értelme két külön cikket kerekíteni a tapasztalatokból, inkább közös írásban foglaljuk össze a tapasztalatainkat. Laci véleménye, tapasztalatai normál betűstílussal az enyémek pedig dőlttel. --- Sefi

Navigáció

Vittünk megint papírtérképet, meg GPS-t is, kétféle elektronikus térképpel. Már tavaly is próbáltam használni az Izlandi Földhivatal által kiadottat, de az nem igazán jött be. Túl részletes volt, és nehezen kezelhető. Nagyon hiányzott a lehetőség, hogy kisebb nagyításnál ne jelenítsen meg mindent, mert az ott túl zavaró. Kellemetlen volt az is, hogy a szélvédőre kitett GPS-en semmit nem lehetett látni. Idén tavasszal egyik kollégám felhívta a figyelmet egy weblapra, ahol Garmin GPS-ekre tölthető túratérképeket lehet lelni. Volt Izland is. Ráadásul ez a térkép teljesen ingyenes! És ahhoz képest, hogy nem kerül semmibe, elég részletes. Nagyon hasznos segítségnek bizonyult, hogy a szélvédőn lévő kézi GPSMAP 60CS-en ugyanazt láttam, mint a notebookon. Egyébként a kézi eszközön való navigációt nyugodtan el lehet felejteni. Túl kicsi hozzá a képernyője. Az esetek jelentős részében a notebookkal együtt használtuk - és amikor navigációs döntéseket kellett hozni, akkor csak felém fordította a húgom a notebook képernyőjét, ahol már akkora területet lehetett belátni, ami alapján lehet dönteni.

Nekem nincs GPS-em, de mivel gyakorlatilag végig konvojban mentünk, nem is volt rá szükség. Az Laci által említett izlandi földhivatal által kiadott térképek navigálásra valóban gyakorlatilag használhatatlanok, régiek és bár pontosak, túl sok mindent tartalmaznak. A két autó közötti kommunikációra kis kézi adóvevőket használtunk. Nem kell valami fejlett csúcstechnológiájú készülékre gondolni, a legegyszerűbb párban párezer forintért kapható kis kütyük is teljesen jól használhatóak. A tapasztalat az, hogy egy készlet elemmel a rádiók több napig is működnek, így aztán állandóan bekapcsolva tartottuk ezeket. Menet közben ha valaki látott valami érdekeset, csak átszólt a másik autónak, hogy most itt álljunk meg.

Így született meg ez a kép is amely számomra az egész izlandi túra kvintesszenciája. Mentünk az úton, felettünk sötét esőfelhők. Aztán a távolban feltűntek a hegyek előttük egy kis folyó. Gyors fékezés, gép és állvány előcsomagolása és pár kattintás. Mégis a képben benne van a sejtelmesség és a nyugalom ami ebben az országban körülveszi az embert.

Izlandi hajnal

Canon 1D Mk II - 70-200/2.8L @ ISO 200

Pléd a hálózsák és sátor helyett

Tavaly egyszer sem vettük elő a sátrat. Idén minden nap esett, és csak pár óránk volt naponta, amikor lehetett dolgozni (de azért a pár óráért is megérte). Úgyhogy a sátor otthon maradt, és a hálózsákok is. Újfent csak szállodában és a kocsiban aludtunk. Utóbbihoz viszont nagyon jól jöttek a nagyméretű Ikeás plédek, ami elég meleg és könnyű volt. Azért persze így is előfordult, hogy beindítottam a motort párszor, hogy kényelmes hőmérséklet uralkodjon a kocsiban.

A teljes igazság az, hogy a reykjavíki első két nap és az utolsó nap kivételével végig az autóban aludtunk. Ami így elsőre borzasztóan hangzik, de valójában elviselhető, még nekem is, pedig a 198cm-es magasságommal nem tartozom a kis emberek közé. Persze ez az autótól is függ, a Suzuki Grand Vitara ha nem is egy hatalmas jármű, két embernek és a hozzájuk tartozó csomagoknak elég teret biztosít. A hálózsák részemről jobban bejött mint a pléd, mivel abba bele lehet bújtatni a lábakat.

Átkelés a folyókon

Alaposan kinyílt a csipánk, hogy két autóval voltunk! Pláne az első sikeres folyóátkelés után. De aztán Landmannalaugar mellett a kempingben elkezdtük megtanulni a leckét. Nevezetesen azt, hogy a sebes sodrású folyón átkelve nem befolyik a víz a kocsiba, hanem ahogy az alváz vizet ér, jó esély van rá, hogy az egészet megemeli, és a jármű elkezd úszni. Namármost, ha folyásirányban lefelé még mélyebb a víz, esetleg vízesés jön, akkor nyakig ülünk a slamasztikában. Az átkeléseket emiatt mindig úgy csináltuk, hogy amíg mi mentünk át, addig Sefi oldalról figyelte, hogy mikor éri el a víz a kritikus mélységet. Az egyetlen probléma, amivel még ezek után is szembe kellett nézni, az a folytonos esőzés miatt megáradt folyók volt. Landmannalaugarnál kifelé jövet épp, hogy csak át tudtunk kelni, és a Kerlingarfjöll felé vezető úton volt széles és zavaros vizű folyó, amivel meg sem próbálkoztunk. Tanulság: célszerű legalább két kocsival menni, és csak óvatosan! De akkor felejthetetlen élményben lesz részünk! Bevallom őszintén volt olyan szakasza az útnak, ahol habár egy darab képet nem készítettünk, de az átkelések és a mostoha terepviszonyokon való autózás teljes mértékben kárpótolt.

Már megint a madárürülék...

Tavaly egy csér kergetett és "ajándékozott" meg alaposan, most autózás közben kerültünk szembe ezzel a problémával. Jó pár elütött amerikai csigaforgató tetemet láttunk az utakon, és még több példányt felröppenni az út széléről. A Hekla fel haladtunk épp, amikor egy szembejövő teherautó felzavart egyet, és szerencsétlen madár pont a szélvédőn landolt. Igen ám, csakhogy a madarak szeretnek könnyíteni magukon felszálláskor... A szóban forgó csigaforgató is ezt tette, és valahogy a béltartalma a hűtőrácsot vette célba. Amin 10-15 perc alatt át is diffundált a hűtőn, és nekilátott rásülni a motorblokkra. Elképesztő szaga volt, az tény. A levakarása sem tartozott a gusztusos tevékenységek közé, de az igazi baj az volt, hogy még 2 napig terjengett a kocsiban az a bizonyos szag. Nem ártott volna egy légfrissítő.

Mit használtam a vitt felszerelésből?

Elkövettem azt a hibát, hogy teljes objektívarzenálomat cipeltem. A 17-40-et egyszer sem vettem elő, és igazából csak azért volt a zsákban, hogy ha a D60-at kellene használni, azon is legyen nagyobb látószögű objektívem. A 500-assal próbálkoztam a Látrabjarg-nál, de túl nehéz ahhoz, hogy a zsebrakéta lundákat röptében fényképezze velük az ember. Ha meg leszálltak, akkor a 70-200 is elég. Szóval ezeket legközelebb otthon hagyom.

Álmosan

Canon D60 - 70-200/2.8L IS @ ISO 200

Vázakból mindkettőt, a D60-at és az 1D Mk2-t is használtam, ugyan előbbit csak Látrabjargnál lundázni. A sors furcsa fintora, hogy a kedvenc képem ismét ezzel a régi, korszerűtlen vázzal készült. A legtöbbet használt optika a 70-200 volt, rögtön utána a 24-70. Telekonverterekből és közgyűrűkből mindet használtam. Az egyéb kisegítő apróságok is mind használatba kerültek, de idén már nem vittem nagy és nehéz zseblámpát - lévén elég világos volt végig. A szintező libella, a páramentesített szemkagyló, távkioldó, mind-mind elengedhetetlen volt. Távkioldóból vittem egy tartalékot is, biztos, ami biztos.

"Elsőbálozóként" én is beleestem abba a hibába, hogy gyakorlatilag a teljes felszerelésemet magammal vittem, amit kiegészítettem egy kölcsön 1DmkII-vel és egy körvakuval is. Nos a tapasztalat hasonló a Laciéhoz. Az objektívek közül az 50mm-es fix nem került elő a táskából. Mivel 24-70-em nincs (egyenlőre) így helyette a 17-40-et használtam, illetve időnként a tartaléknak vitt 28-105-öt. Kellemes tapasztalat, hogy a 300/4L IS a kis közelpont és a képstabilizátor miatt jól használható kézből makrózásra. Az igásló szerepét a 70-200 játszotta, a képek legnagyobb része ezzel az objektívvel készült. A 10D váz szintén velem volt, de azt a párom használta turistaképek készítésére. Amit viszont nem használtam az a "vastartalékként" elcsomagolt EOS RT filmes váz és a tíz tekercs Velvia amit mellé csomagoltam. A feszített tempó mellett nem is jutott eszembe, hogy elővegyem. A körvaku szintén érintetlen maradt a táskában, ahol makróztunk ott nem volt szükség rá. Ugyanez igaz a normál vakura is, egyszerűen nem volt olyan helyzet amikor kellett volna.

A vízállóság fontos!

Vonatkozik ez mind a felszerelésre, mind pedig a ruházatra. Ahogy korábban említettem, végig esett, csak pár órára állt el naponta. Két olyan hely is volt, ahol ennek ellenére vadul fotóztunk: a Malarrif melletti fekete kavicsos part, és a Jökulsárlón. Malarrifnél elképesztően esett, de mivel nem akartuk veszni hagyni a csillogó fekete kavicsokon szanaszét heverő színes tengeri herkentyűket, ezét nekiálltunk fényképezni.

Kavicsok #2

Canon 1D Mk II - 24-70/2.8L @ ISO 200

Állvány, váz, és függőlegesen lefelé fordított objektív. Sefi a 100-as makrót én meg a 24-70-et használtam. Az eső így a váz hátulsó részét érte. Vittünk magunkkal egy-egy törölközőt is, hogy a szemkagylóból kiitassuk a vizet, mert nem nagyon lehetett látni tőle. És persze a váz hátuljáról is felitattuk néha. Mindenesetre nagyon jó szolgálatot tett az 1-es szériájú Canon vázak ellenállósága. Ruházatot illetően a vízálló bakancs és kabát mellé még egy nadrágot hiányoltam - jó lett volna, ha nem ázik át teljesen párszor, mivel elég nehézkes a kocsiban megszárítani.

A Malariff melletti nagy fényképezés közben megállt mellettünk egy kis lakóautó és a kiszálló szakállas fiatalember segítőkészen érdeklődött, hogy mit csinálunk az esőben, szükségünk van-e esetleg segítségre. A választ meghallva - semmi baj, csak fényképezünk - még megkérdezte, hogy és mit fényképezünk. Majd miután közöltük, hogy csak a kavicsokat és a hínárokat. Furcsa - ezek biztosan nem normálisak - képet vágva visszaült az autójába és elhajtott.

A kölcsönkért 1DmkII gazdájának csak a gép visszaadása után mondtam el, hogy igazából kétszer is csurom vizesre áztattam a gépét. Nem örült neki, de amikor látta, hogy a gépnek kutya baja, megnyugodott.

Tájképek és az ember

A madarak mellett a leginkább fényképezett téma a táj volt. Mindig akadt egy hegy, egy síkság, vagy csak egy érdekes fűcsomó a fekete homokban ami témát nyújtott egy jó tájképhez. Az érdekes azonban az, hogy az Izlandon készített tájképek közül számomra még is azok tetszenek a legjobban amelyeken a természet mellett az ember jelenléte is észrevehető. Legyen az akár egy sor lábnyom a homokban, vagy a domboldalon, esetleg pár turista a gleccseren mászva. Jó példa erre a fekete homokból sarjadó fűcsomó képe. Ez a kép nem lenne teljes a fűcsomó mögötti félig eltemetett lábnyomok nélkül.

Fekete Homok

Canon 1D Mk II - 300/4L IS @ ISO 400

Tábori gáztűzhely

Sefi hozott egy kis tábori gázt is. Először nem hittem, hogy túl sok hasznát fogjuk venni, de az első esti forró leves után gyorsan megváltozott a véleményem. A kocsi mögött mindig volt annyi szélárányék, hogy megfőzzük az esti porlevest és másnapra csináljunk egy termosznyi forró teát. Ezzel sokkal könnyebben volt elviselhető a cudar időjárás. Nagyon át tudja értékelni az ember a porleveseket ilyenkor. Apropó, ha már porlevesnél járunk: lehetett kapni magyar gulyást is!

A tábori gázforralót nem vittük, hanem utolsó percben eszünkbe jutott ötlet alapján már kint Reykjavíkban vettük. Persze ezt nem kellett volna, mivel a ottani ára kb. háromszorosa volt annak amennyiért itthon beszerezhettük volna, a vízforralásra használt edényről nem is beszélve. Amit mindenképpen a helyszínen kellett megvennünk az gázpalack, mivel azt nem lehet repülőgépen (még feladott csomagként sem) szállítani. A tapasztalat az, hogy minden bolttal rendelkező benzinkútnál lehetett gázt is kapni, az egyetlen probléma csak az volt, hogy a benzinkutak shopjai akkor általában zárva voltak amikor mi odaértünk.

Ha már a benzinkutaknál tartunk, számomra egyszerű kelet-európai halandónak teljesen ledöbbentő volt a benzinkutak működése. A nagy semmi közepén áll a kút. Az ember odahajt, a kútfejen lévő hitelkártya olvasónál lehúzza a kártyáját, beírja hogy mennyiért szeretne tankolni és már töltheti is a benyát. Ha végzett visszateszi a töltőpisztolyt elveszi a bizonylatot és viszont látásra. Mindezt akár hajnali fél háromkor.

A túristacsapdák mellett

Reggel 9 és 10 között a túristacsapdák megkezdik működésüket: a nagyobb látványosságokat ilyenkor özönlik el a jön-gyorsanmegnéz-megy típusú programoknak áldozatul esett emberek. Aztán ez délután 5 és 6 körülig tart. Ezeket a fotós számára nemkívánatos időszakokat kétféleképp kerülhetjük el: térben és időben. Időben egyszerű a dolog, mert az igazán jó fényviszonyok ez előtt és után vannak. Például ültünk a Geysírben lévő benzinkút melletti padon, és az éppen befejezett fotózás után a reggelink elköltése közben érkeztek az első túristabuszok. Addigra már jó pár képpel gazdagabban pihentük ki a kénes gőzök okozta szédelgést. Sőt azon a reggelen még a nagy Geysír is kegyes volt hozzánk: ugyan csak földrengések előtt szokott kitörni, most mégis produkált egy közepes méretű kitörést!

Kékség

Canon 1D Mk II - 24-70/2.8L @ ISO 100

A térben való elkerülés kicsit nehézkesebb, és némi felfedező szellemet kíván. Egyszerűen csak más helyre kell menni. Itt van például Jökulsárlón esete. Három tó van, amiből a legnagyobbat ellepik az emberek. A másik kettőnél viszont egy árva teremtett lélek sincs. Maximum elszánt fotósokkal találkozni. Aztán itt a Sprengisandur. Hatalmas nagy kősivatag, ahová megint csak elvétve keveredik ember, viszont nagyon fotogén. Érdemes kicsit körbeszaglászni a turista paradicsomok környékén, mert itt olyan gyöngyszemekre bukkanhatunk, amit álmunkban sem gondoltuk volna.

Legközelebb?

Teljesen és reménytelenül beleszerettem Izlandba. A természet közelsége, a tiszta levegő, víz, és legfőképp a nyugalom magával ragadó. Korántsem jártunk még végig mindent, amit érdemes lenne. Kimaradt az északkeleti régió a geotermális képződményekkel és a Szúnyog-tóval, Sprengisandur-on is végig kellene autózni, arról már nem is beszélve, hogy azokat a helyek, melyekre idén nem (sem) tudtunk bejutni egyre jobban birizgálják a fantáziámat. Lesz következő!