Hogyan szerettem bele a fényképezésbe...

Gondolom nem egyedül vagyok azzal, hogy gyerekkorom óta csodálom azt a sok-sok szép fényképet, melyekkel nap mint nap szembesülünk, mind a sajtóban, mind a reklámokban, vagyis hát lépten nyomon. Mi sem egyszerűbb, gondolja az ember, kell egy fényképezőgép, mindenhova magunkkal visszük, mindent lefényképezünk, és majd csak özönlenek a jobbnál jobb képek, az elismerések, és nemsokára saját képeimbe fogok lépten nyomon belebotlani. Hát persze… Mert ez ilyen egyszerű.

Első gépem egy filmes kompakt Kodak volt. Se gyakorolni nem lehetett igazán vele, se tanulni. Egyszerűen a gépnek voltak meg azok a hátrányai, ami miatt nem felelt meg. Jobban mondva nem tudta azt, amiből tanulni lehetett volna, hisz nem sok lehetősége van az emberek befolyásolni az elkészülő képet, ha nem talál csak egy gombot, s miden mást a gép tesz meg helyette. Hol maradnak itt a lehetőségek, hogy valamilyen szinten a saját elképzeléseimet vigyem bele a képbe? Arról nem s beszélve, hogy a képelőhívás és a film sem volt egy elhanyagolható költség. Az álom, álom maradt…

Nagypapám halálával a család örökölt egy filmes gépet, melynek már voltak beállítási lehetőségei. Tükörreflexes volt, egy mai szemmel relatív alap objektívvel, de ez már komoly gép volt. Senki nem tudta kezelni, így én kísérleteztem vele 19 éves fejjel, természetesen karácsonykor… „Majd én megmutatom milyen remek képeket lehet vele készíteni”… Egy sem sikerült, pedig ellőttem két tekercset is. Mint kiderült már a gép értéke kisebb volt, mint amennyibe a javítás került volna. Az álom ismét csak álom maradt…

Megint eltel 4 év, és nem törtét semmi. De most már eldöntöttem, veszek egy komoly gépet! Digitálisat! Az nem kerül sokba, nincs előhívási díj, ha meg elrontom a képet, az sem zavar, hisz van hely még egy képre, és ettől még nem kerül többe! Gondolom sokan emlékeznek, amikor anno megjelent a Fuji Finepix S5000. Első ránézésre mindenki megnézte jól magának messziről, közelről. Milye remek gép, milyen komolyan néz ki, és az enyém. Nem volt olyan esemény, amit ne fényképeztem volna le. Legyen szó családi összejöveteltől kezdve, fiam első önálló mosdóhasználatán át az első téli hóesésen keresztül a legjelentéktelenebb dolgokig. Mindent lefényképeztem, és tovább csodáltam a „nagyokat”.

Nem tudom, mikor jött a megvilágosodás, lehet valamelyik álmatlan éjszakámon, de rájöttem a rossz oldaláról közelítettem meg a dolgokat. Hol, kit fog érdekelni, hogy melyik szülinapon milyen tortát ettünk, ki mit kapott karácsonyra? Még a családot sem kötötték le a képek, csak a páromat. Ő is inkább azt figyelte, ki mennyit változott, Manó mennyit nőt, és ő maga mennyit öregedett. Elkezdtem gondolkodni, olvasgatni, utána járni, körülnézni az interneten. Órákig fényképeztem a napkeltét, naplementét, a havas hegyeket Ausztriában, és összehasonlítottam azokkal a képekkel, melyeket mások készítettek, és tetszenek. Nem olyanok lettek, ez kicsit letört. Másoknak nagyon tetszettek ezek a képek, nem egy ismerősöm vett utána Fuji S5x00 szériás fényképezőt, merthogy milyen jó képeket lehet vele készíteni. Én akkor sem voltam megelégedve Egy ideig nem is használtam a gépem, porosodott a táskájában.

Eljött 2005 nyara, mikor is az egyik partner cégnél, akikkel tartom a kapcsolatot, lecserélték az ügyintézőnket. Ahogy kezdtük egyre jobban megismerni egymást, kiderült, hobby fotós, elég komoly felszereltséggel. Sokat beszélgettünk a témáról, át is küldtem egy-két képet, és ő elmondta az igazságot: amatőr felszereléssel nem lehet profi munkát készíteni. Főleg nem profi minőségben.

Nyár közepén ki is jött hozzánk egy megbeszélésre, a telephelyre, és kérésemre elhozta a felszerelését. Lenyűgözött. Canon 20D egy Speedlite 580EX rendszervakuval, illetve akkor pont egy 28-200-as objektív volt nála. Nem is a gép látványa fogott meg, hanem a sebessége. Bekapcsolta és csinálta a képet. Belenéztél a keresőbe és ugyanazt láttad, nem pedig egy pixelekből összeállt megjelenítő torz képe köszönt vissza. Akkor már tudtam, ez kell nekem! DSLR, mi más jöhetne szóba! Alig vártam, hogy vége legyen a megbeszélésnek. Tudtam, vár az internet tele információkkal, megoldásokkal. Bújtam is rendesen a netet, majd egy teljes hétig, illetve sokat beszéltem kedves barátommal, Tommy-val (ő hozta ki a gépét), mi is ez, mi az, mi fán terem a torzítás és hasonló kínai fogalmak. Sokat segített, míg végül eldöntöttem egy hét után, megrendelem a gépet.

Teljesen kezdő lévén, annyi ragadt rám a neten, hogy nem érdemes a legdrágább gépet venni, nem a váz készíti a jó képeket, hanem az objektíven múlik a legtöbb. Meg is fogadtam a tanácsot. Rendeltem egy Canon EOS 350D-t, kitben, és egy 28-200 mm 3,5-5,6 USM objektívvel. Majd vártam, hogy megjöjjön…

Mintha tegnap lett volna, emlékszem, mikor augusztus 19-én este először kézbe vehettem. Persze a zoom-obi nem érkezett meg, de sebaj, a gép és a KIT-obi ott volt, illetve egy tuti oldaltáska ahova minden belefért (+videókamera + régi Fuji gép), gondoltam is, hogy ez a táska sokáig bőve elég lesz. A fejem meg tele tervekkel másnapra, hisz jött augusztus 20, repülőbemutató, tűzijáték, jobbnál jobb témák.

A repülőnapról még csak-csak sikerült elfogadható képeket készítenem (bár akkor úgy gondoltam ezek a legjobbak), de a tűzijáték kissé nagyon nagy falatnak bizonyult, akkori tudásomhoz.

De megint volt ihlet. Amerre járok, a gép mindig nálam van. Amit meglátok, azt le kell fényképezni. A képet kiértékelni utána is ráérek otthon a számítógép előtt.

Volt még egy fontos újdonság. Azt hittem, a profik lefényképezik a témát, és azt már profi módon teszik. Pedig dehogy. Sokáig azok közé az emberek közé tartoztam, akik nem akartak utólag a képbe belenyúlni, de hamarosan rájöttem, a megfelelő programmal, kis utómunkát alkalmazva nagyon sokat lehet a képen javítani, vagy éppenséggel az általunk kívánt hatás elérésében is nagy segítséget nyújthat.

De persze csalfa gondolat volt, hogy ezzel a felszereléssel minden kivitelezhető lesz.

Rövid idő után (1-2 hónap) rájöttem, mi az, ami hiányzik. Első felismerésem a zárt térben, vakuval történő fotózáskor jött. Néztem a képeim, és éreztem, ez valahogy nem az igazi. Láttam már ennél sokkal jobb képeket, nemhiába cipelnek magukkal hatalmas nagy vakukat a fotósok. Másik felismerésem akkor jött, mikor megpróbáltam fiam kérésének eleget tenni, és a kis bogarakat, virágokat közelről fényképezni. Valahogy ez sem jött össze. Persze megint éjszakákba nyúló olvasás a neten, és a felismerés: nincs mese, kell egy rendszervaku és egy makró objektív. Kupaktanácsok Tommy barátommal, majd a döntés mindkét területen. Mindkettőből gyárit rendelek, nemhiába, hiszek benne, hogy a Canon ismeri legjobban a gépeit, és tudja legjobban a kiegészítőit kihegyezni, hogy a maximumot lehessen kihozni belőlük. S megint elkezdődött a várakozás. Nem tartott túl sokáig, a vaku pár napon belül már kéznél volt, persze megint sötétbe értem haza, kipróbálni, de hát vakut mikor próbáljon ki az ember? Már előtte a netről letöltöttem a leírását, így már tudtam, mit, hol, hogyan, miképp. Gondolta kipróbálom tényleg olyan nagy távra képes e bevilágítani, így célba vettem a szomszéd buszmegállót. Nem is gondoltam arra, hogy a villanásra az össze arra járó kocsi majd felére csökkenti sebességét, mert trafipax-nak néztek. Pár nappal később megérkezett a makró objektív is, egy EF-S 60 mm. Kicsi, de tekintélyt parancsoló súlya volt, így azonnal bezártam a szívembe. Hétvégén persze első utunk vidékre vezetett anyámékhoz. Ki kell próbálni a makrót!

Azért észrevehető különbség volt.

Kezdtem észrevenni, hogy bekerültem egy ördögi körforgásba. A nagynak hitt táskám dugig volt tömve, nem fért már bele semmi. Kell nézni másik táskát. Ha jó képeket akarok nagy zoom-mal készíteni, kell egy állvány. Ha nem akarom azt a nehéz dögöt cipelni mindenhova, kell még egy állvány, egy monopod. Kezdtem erősen gondolkozni, hogy nem lesz ez túl drága mulatság? De végül is, egy hobbyja van az embernek, és egyszer kell igazából felszerelkezni. Így megint elkezdődött a kutakodás, keresgélés, kupaktanács. Miből melyiket? A Tripodnak stabilnak kell lennie, még akkor is, ha emiatt kicsit nehezebb lesz, sebaj. A monopod legyen könnyű és kicsire összecsukható. Az új táskába pedig férjen bele minden, és legyen még bőven hely, ha netalántán megint veszek valamit, ne kelljen 3 havonta lecserélni a táskát. Kezd összeállni a felszerelés. Most már csak meg kell tanulni fényképezni. Észrevenni a legkisebb hibákat, kritikus szemekkel nézni a képeket, és profi módon összehozni az utómunkát. Kézenfekvőnek tűnik, hogy az ember ezt egy fotós tanfolyamon tanulja meg, de abból az árból inkább veszek majd egy obit. Viszont sok-sok mindent lehet tanulni az interneten. Sok képet töltöttem fel különböző fórumokba, és vártam az értékeléseket.

Sok fórumban sok közösség, és a kezdeti 5-6 fórumból végül maradt 1-2 fórum amelyekbe visszatérek rendszeresen. Nem azért, mert nincs kedvem több helyre feltölteni a képeket, hanem mert tanulni szeretnék a fotós társaktól. Olyan fórumokban, ahol egy-egy képet elintéznek a „tucatfotó”, „gagyi” véleménnyel nem sokat ér ebből a szempontból. Lehet, első időben mindenkinél sok tucatfotó keletkezik, de ez is természetes, ezeket össze tudod hasonlítani más által készített képekkel, el tudsz lesni megoldásokat, technikákat, nem hiszem, hogy ezért alpári módon kell elbírálni az illetőt. Azokban a fórumokban viszont, amelyekbe megmaradtam, egy nagyon jó közösséggel találkoztam, akik tényleg a legkezdőbb, gagyi képeket készítő fotóst is ellátják hasznos és értékes tanácsokkal, ötletekkel.

Hogy hol tartok most? Nem akarok már a nagyok nyomdokaiba lépni. Nem vágyom arra, hogy a képeimet lássam valahol visszaköszönni. Ez gyerekkori álom volt. Viszont jól esik, amikor összeülünk pár fotós barátommal (őket nevezhetjük profiknak), megnézegetjük egymás képeit, ötleteket adunk egymásnak. Jól esik mikor egyik-másik képemen elgondolkozunk perceket, vitatkozunk perceket a mondanivalójukon. Az biztos. Ezt a hobbi-t soha nem fogom megunni, de belecsapni nem is érdemes csak akkor, ha az ember tényleg komolyan gondolja, mert még digitális géppel sem olcsó mulatság… Meg hát kellene még egy nagy fix objektív is...