SMP Archív : Az objektívek műszaki paraméterei és más tulajdonságaik

Írta : Mike Johnston , fordította: Balajtk

Megengedem magamnak azt a feltételezést, hogy a kedves olvasó nem egy veterán fotós, nagy kupac „Modern Fotográfia”  vagy „Kamera 35”  magazinnal a pincéjében, így aztán érdekli majd ez a kis értekezés az objektívek bizonyos tulajdonságairól. Előre is elnézést kérek azoktól, akiknek ez a téma már lejárt lemez.

Mindenki tudja rólam, hogy az úgynevezett “objektív tesztekkel” kapcsolatban igencsak megcsömörlött, cinikus, sőt szarkasztikus véleményeket szoktam megfogalmazni. Ennek az az oka, hogy úgy érzem, ezek a tesztek jobbára hasztalanok. Nem azért, mert az objektív tesztek tele lennének bizonytalansággal, bár egyébként tele vannak. Azért sem, mert legtöbbje buta, félrevezető vagy téves, mert egyébként gyakran azok. Hanem azért, mert tökéletesen haszontalanok.

Olvasóim kedélyét leginkább az szokta felborzolni egy-egy ilyen hantacikk elleni kirohanásomban, ahogy az egyetlen számmal történő összesített értékelésről vélekedem. Tudják, ez az, amikor az „értékelés” végén az „A” objektív 3.8 a „B” objektív pedig 4.0, mint az iskolában.

Az önbizalma fényesítésére, esetleg vásárlásának igazolására vágyó, aggódó objektív-tulajdonos roppant elégedett lesz, ha kiderül, hogy egy 4.0-ra értékelt objektív tulajdonosa. Viszont azonnal aggódó tekintettel körömrágásba kezd, ha csak 3.8-as az övé. Remélem, hogy a cikket végigolvasva talán megérti a kedves olvasó, miért is gondolom, hogy ez a típusú értékelés butaság, és miért gondolom azt is, hogy önöknek is hozzám hasonlóan kellene vélekedniük.

Nem kifejezetten az objektív optikai tervezéséről szeretnék itt írni (Őszintén szólva nem tudok túl sok mindent erről a témáról, keressétek Ron Wisnert vagy Erwin Puts-t http://www.imx.nl/photo/ ). Inkább arról írnék, hogyan határozzák meg előre  az objektívek műszaki paramétereit.

A legtöbb szakértő, amikor az objektívek gyártásáról beszél, abból a kényelmes feltevésből indul ki, hogy a probléma elsősorban (vagy teljes mértékben) műszaki jellegű. A gyártó célja pedig egyszerűen az, hogy a lehető legjobbat állítsa elő. Ehhez pedig a tervezőnek anyagi téren szabad mozgástere van. Az ilyen cikkek tele vannak az aszférikus lencsetagok magasröptű technikai dicsőítésével, ódákkal arról, hogy a multicoating bevonat milyen jól akadályozza meg a visszaverődéseket, és így tovább.

Ez mind rendben is lenn, de ahogy azt már biztos kitalálta a kedves olvasó, a tervezés műszaki oldala nem a teljes történet. 

Az évek hosszú sora alatt dicegve-döcögve ugyan, de megváltozott az üzleti modell, amely a cégek új termékeinek piacra dobásához társul.  Nagyon leegyszerűsítve, a régi időkben a mérnöknek támadt egy ötlete, megépítette, majd a szegény, elnyomott marketing osztály fogta amit kapott és megpróbálta eladni. Az új üzleti modell pont fordítva működik: a marketing osztály kitalálja, mit akar eladni, a mérnök szolgák hada pedig addig dolgozik rajta éjt nappallá téve, amíg le nem teszi az asztalra a kívánt terméket.

Köteteket lehetne megtölteni (és valószínűleg már meg is töltöttek) az előző bekezdésben felvetett témáról. (Javasolt szakirodalom pl. Scott Adams Dilbert képregényei.) De mi lépjünk inkább tovább. Az biztos, hogy egy termék műszaki jellemzőinek kitalálása, amennyiben a szóban forgó termék egy objektív, az nem egy műszaki, hanem egy marketing probléma. Így aztán a mérnökök előtt álló fő kihívás az, hogy a meghatározott korlátok között maradjanak, mely kereteknek nem sok közük van a tervezés szokásos gyakorlatához. Nagyon ritka ugyanis a marketingesek olyan jellegű kérése, hogy gyártsunk a versenytársénál jobb minőségű terméket.

Vizsgáljunk meg néhány korlátozó tényezőt:

PÉNZ. Ez mindent visz. Ha feltehetnénk egy mérlegre, nagyobb súllyal esne latba, mint az összes többi együttvéve. A hobbifotósok jellemzően felállítanak maguknak egy ranglistát, hogy melyik objektív a legjobb: első a Leica, utána a Zeiss, harmadik a Canon és Nikon fej-fej mellett, majd a Pentax, a Minolta és tovább lefelé.  Ezért aztán jobbára csak felháborodott pillantásokkal találkozom, mikor azt találom mondani, hogy bármelyik kompetens objektívgyártó képes lenne legyártani a világ legjobb objektívjét feltéve, hogy van hozzá elég pénze. Pedig így van. Ez az egész agymosás arról, hogy “nekünk van a legjobb üvegünk”, vagy “mi rendelkezünk a legnagyobb tapasztalattal” vagy “mi használjuk a legjobb számítógépeket” és így tovább nem más, mint marketing rizsa. Valószínűleg vannak olyan kis garázsüzemek (mondjuk kínában), ahol nincs meg a megfelelő tapasztalat vagy felszerelés a minőségi munkához, de higgyék el, a legtöbb objektív gyártó cég képes lenne megépíteni a világ legjobb optikáját, ha tudná előre, hogy el tud adni belőle háromezer darabot egyenként 5000 dollárért.

Jelentős korlátozó tényező a termék bolti ára. Itt van példának két objektív, mely az elmúlt években került piacra, a Leica 50mm Elmar-M és a Nikon Nikkor-P 45mm f/2.8. Mindkettő egy egyszerű 4-tagból álló Tessar dizájnon alapul (eredetileg a Zeiss fejlesztése) mely több mint száz éves. Mindkettő gyártási technológiája egyszerű, mint egy pofon. De amíg a 700 dolláros Elmar-M a legolcsóbb távmérős objektív a Leica kínálatában, és (rendszerint) jó vételként magasztalják fel, addig a feleannyiba kerülő Nikkor-P  optikára zúgolódnak a Nikon tulajdonosok, hogy milyen sokba kerül „ahhoz képest amit kapsz érte”. Vajon mekkora árat fizetne a piac egy szintén Tessar designon alapuló, Phoenix vagy Samyang feliratú objektívért? Kizárt, hogy ezek a cégek találnának vevőt 700 dollárért. De ha valaki elmenne olyan cégekhez mint a Schneider, Elcan vagy Perkin Elmer esetleg a  Cosina és megkérné, hogy építsenek neki 100db Tessar típusú optikát 200.000 dollárért, vajon nem lennének ezek az objektívek legalább olyan jók, mint bármelyik más a piacon?    

Valójában a mérnöki tervezés jelentős részéhez olyan kérdéseket kell megválaszolni, amikről a gyártók nem szeretnék, ha vásárlók fülébe jutna.

• Mennyire lehet lebutítani úgy, hogy a vásárlók még ne morgolódjanak?
• Mennyi az a legkevesebb alkatrész, amiből még összerakható?
• Mennyi az a minimális bevonat, ami még elmegy?
• Milyen olcsón tudjuk összeépíteni?
• Mennyi profitot tudunk beépíteni az árba?

Na jó, valószínűleg nem pont így teszik fel, de biztosak  lehetünk benne, hogy a kérdések mögötti gondolatmenet nem esik messze a vállalati filozófiáktól.

Méret, súly és az objektívcsatlakozás fizikai korlátai. A méret jelentős tervezési korlát. Általánosságban, minél nagyobb méretűre lehet egy objektívet tervezni, annál könnyebb jót készíteni. 

A hivatásos fotósok megtanulták az évek alatt, hogy a legjobb minőség érdekében nagy súlyt kell cipelniük. Az átlag vásárló nincs így kiképezve. Őt nem érdekli a nagy, nehéz optika, és jellemzően nem is veszi meg ezeket. Egy egyszerű példa: jó pár évvel ezelőtt a Contax (Kyocera) 35-135mm objektíveket rendelt a Zeiss-től. A Zeiss, hogy tartsa magát a magas minőségi színvonalhoz olyan optikát gyártott, mely méretre és súlyra megegyezett egy téglával töltött ágyúcsővel. Nagyszerűen teljesített, de nagyjából négyet adtak el belőle évente (OK, túloztam). Tíz vagy tizenkét évvel később a Contax megjelent a kicsi és elegáns Aria-val, melyet kimondva-kimondatlanul japán nők részére terveztek. Más szelek fújtak addigra az iparágban, így a közvetlen összehasonlítás értelmetlen, azonban Contax megtanulta a leckét: az Aria mellé adott 28-70 objektívbe már rengeteg műanyag alkatrészt építettek be, és bár nem volt picinek mondható, de mint Zeiss igenis pici volt, 300g-os súlyával sokkal könnyebb volt mint a korábbi 500g-os 35-70mm-es, a fent említett 35-135mm objektív 15 kilós (na jó, 700 grammos) súlyához képest meg aztán főleg. Az évek alatt felgyűlt rengeteg optikai és mérnöki tapasztalat felhasználásával „pont olyan jó, de kisebb”  objektíveket lehetett már gyártani. 

Gyakori és megkerülhetetlen korlátot jelent az objektívek csatlakozási mérete is. Míg a teleobjektívek tervezését gyakran a legelső (külső) lencsetag megengedett legnagyobb mérete határolja be, addig a nagy fényerejű (gyors) objektíveket az érzékelő oldali legkülső lencsetag mérete korlátozza (az az elem, amit akkor látsz, ha benézel az objektív hátulján). Hiába szeretnének a Nikon mérnökei 6-centi átmérőjű érzékelő oldali lencsetaggal tervezni legújabb nagy fényerejű objektívjüket, ha a Nikon F csatlakozás csak 5 centi átmérőjű. Így ez a projekt valószínűleg nem kapna szabad utat. A nagylátószögű objektíveket a backfocus, míg a beépített központi zárral rendelkező objektíveket az objektív és a zár mérete és sebessége korlátozza. Hogyan jön képbe a zársebesség? Egyszerű, a nagyobb lamellák villámgyors tágra nyitására már csak egy drágább zárszerkezet képes. A szóban forgó korlátra jó példák a középformátumú Mamiya 7 és Bronica RF645-höz való kis fényerejű „gyors” objektívek. Nem arról van szó, hogy a rekeszméretet nem lehetne tovább növelni, hanem arról, hogy vele együtt kellene növelni a központi zár lamelláit is. Ez a korlát a központi záras távmérős gépeket egy érzékeny pontjukon érinti, mivel a vásárlók egy normál objektívtől azt várnák, hogy gyors, olcsó és kisméretű legyen, mivel ezt szokták meg a redőnyzáras kameráknál. Valójában egy központi záras géphez való normál objektívtől az lenne a valós elvárás, hogy a kínálatban fellelhető leggyorsabb és legdrágább legyen, ezen kívül meg valószínűleg nem a legkönnyebb. De ez pont nem az, amit a vevők elvárnak, és e szűk piaci szegmens gyártói ezt jobban tudják annál, mint hogy megpróbálnák átnevelni az egész piacot

Mechanikai robosztusság, gyárthatóság, tartósság. Sok-sok évvel ezelőtt a boldog békeidőkben, mikor a fényképezőgépeket még fotósboltban árulták, a gyártók utazó képviselőket alkalmaztak, és minden a helyén volt a világban, egyik barátom részt vett egy Leica bemutatón, amit a Leica képviselője tartott. A barátom elmondása szerint ez az ember egy rövid beszédet tartott az objektívek mechanikai robosztusságáról, mialatt egy rövid vezeték csupasz drótszálaival dörzsölgette a lencse felületét. Majd kézbefogta az objektívet, lehajolt és mint egy bowlinggolyót, végiggurította a padlón, ahol az pörgött, pattogott, majd nekicsattant a falnak. Emberünk lassan odasétált, felvette az objektívet, csatlakoztatta a vázra, és azt mondta „Készen áll a fotózásra.” Ez a mechanikai robosztusság. A régi lencsék általában robosztusabbak, mint maguk a vázak voltak. Egy új, valószínűleg folytatódó trend szerint a Cosina/ Voigtländer több olyan kamerát dobott piacra, melyek kizárólag a régi típusú lencsék használatára szolgál. A Bessaflex M42-es csatlakozású SLR objektíveket, a Bessa R2C a klasszikus Zeiss Contax távmérős objektíveket, míg a Bessa R2S régi Nikon távmérős objektíveket használ.

A gyárthatóság is sokat fejlődött az elmúlt években. Az világos, hogy egy olyan termék amit egy betanított munkás 10 óra alatt össze tud rakni alacsonyabb árért adható el és nagyobb hasznot hoz, mint egy olyan, amihez 20 munkaóra és képzett munkaerő kell.  A gyárthatóság részben tervezési feladat, egy objektív esetében például egy vastagabb peremű lencsetag nagyobb érintkező felülettel rendelkezik és így könnyebb megfelelően pozícionálni. Minél kevesebb alkatrészt és mozgó elemet tartalmaz az objektív, annál könnyebb összeszerelni. Bonyolult alakzatokat egyszerűbb kiönteni műanyagból vagy magnéziumból mint ugyanolyan alakúra megmunkálni egy tömbanyagot. Gondolom ez érthető.   

A fényképezőgépek esetében a gyárthatóság nagyban függ a sorozatnagyságtól és a gazdaságosságtól – hány egységet terveznek eladni az adott objektívből. Egy szappangyártó egy 250.000 dolláros nagysebességű csomagológéppel költséghatékonyabban tud termelni, mint egy másik szappangyártó, amelynél egy csarnokban 30 ember csomagol kézzel, feltételezve hogy ugyanannyit adnak el.