Csatangolás a Páring-hegységben

Beküldve 2010/12/09·12899 olvasás·Szerző Dévidzon
 Helyszínek/Útleírások
0
Az adott értékelés: nincs
 
Első nap: Utazás
 
A tavalyi fárasztó, de kellemes túrán felbuzdulva, idén is megszerveztük erdélyi utunkat. Bandi és Májki mellett barátnőm, Fanni is velünk tartott.
Kezdjük ott, hogy hol is van ez a Páring-hegység. Én is/mi is csak bután néztem/tünk először, fogalmam se volt merre van, Májki apja tanácsolta, hogy érdemes lenne ide ellátogatni. Sebaj, így volt ez tavaly a Retyezáttal is, aztán milyen jó túra lett belőle! Kicsi térképezés után kiderült, hogy a Retyezát-Páring-Fogarasok hegységek Erdély déli részén, nagyjából egy nyugat-kelet irányú vonalban helyezkednek el egymás mellett.
A netet, Panoramio-t böngészve úgy tűnt, hogy tulajdonképpen egy kicsi Retyezát ez. A hegyek, a magasság, a terep hasonló, a különbség, hogy kiterjedése sokkal kisebb, és közel sem ismerik annyira mint a Retyezátot. Hatalmas segítség volt a tervezésnél a Google Earth 3D nézete, gyakorlatilag bejárhattam az útvonalat azelőtt, hogy előkerestem volna a bakancsomat. Ilyen a 21. századi túrázás :)


Tervek
 
23-ra minden szart összevásároltam a decathlonban, lassan reklámfigura is lehetnék, de ha egyszer bevált... Megvolt a közös bevásárlás is, 1 heti kaját ugye fel kellett cipelni a hegyre. A koncepció ugyanaz volt, mint tavaly. Az úticél a Petrozsény (az alábbi képen balra fent lenne) melletti Hotel Rusu, vagy a Groapa Seaca menedékház volt. Attól függően hogy sikerül odaérni, vagy felmegyünk a Rusu melletti Poiana Nedeii-ig (a Rusu elég drága kb. 10000Ft/éj), ott letáborozunk és másnap a gerincen megyünk a Rosiile-tóig vagy a B útvonal (piros): elmegyünk a Groapa Seaca-ig ott megalszunk és másnap megyünk fel a völgyben.

Hétfőn viszonylag időben, háromnegyed 7-kor sikerült útnak indulni, miután minden cuccot belapátoltunk a tetőcsomagtartóval kiegészített Almeraba. Az M5-öst viszonylag gyorsan letudtuk, a határon se szedtek szét minket, miután a magyar határőr elmesélte a románnak, hogy mi a pálya. Aztán következett az út nehezebb része. A román utak minősége a rengeteg felújított szakaszon kiváló, viszont rengeteg a lezárás, autópálya nincs és a román közlekedési morál se változott tavaly óta... Bár idén megúsztuk komoly helyzet nélkül.
 

Indulás előtt pár perccel. Kérdéses volt, hogy a két bezsákolt hullával átengednek-e minket a határon :)



 

Odafele Aradnak mentünk, meglehetősen eseménytelen volt az út, bár az 50-es tábla csak dísz, de rengeteg falun kell átmenni, ami betesz a jó átlagnak. Az 530 km-t bő 12 óra alatt sikerült megtenni, ennél még a MÁV is jobbat tud... Érdekes esemény mindössze ez az árokba borult kamion volt, ami kiegyenesítette az egyik kanyart. A képen láthatók ellenére jól megúszta, nagyobbat is eshetett volna.

 


 

Mire feltűnt Déva, már nagyon vártuk, hogy megérkezzünk és innen még mindig volt több mint 100 km. Nyújtóztunk, megtankoltunk, újfent megcsodáltuk a világ legrondább paneljét és nekivágtunk az utolsó, egyben legrosszabb útminőségű etapnak.
Mivel egyáltalán nem sikerült jó időt futni, a B opciót, tehát Groapa Seaca-t kellett választanunk, ahova nem sikerült helyet foglalni, mivel egyik telefonszámon se voltak elérhetők. Valószínűleg azért, mert térerő a környéken 0 azaz nulla. Az utolsó 17 km kész gyötrelem volt, másfél óra alatt sikerült megtenni, így este 7 után érkeztünk meg... A menedékház vezetőnője szerencsére tud magyarul, kaptunk két nagyon szép, tiszta szobát, sőt még erdélyi/román csorba levest is vacsorát. Az energiaellátás generátorról megy itt is, energiatakarékos izzók mindenhol és még forró víz is volt a tusolóban. Még pakolásztunk egy sort, aztán lefeküdtünk, hogy sikerüljön korán reggel indulni a méretes hátizsákokkal.

      

 

 

Második nap: Irány Darány, izé Lacul Rosiile!

Cabana Groapa Seaca
 
Korai ébresztőt fújtunk, mert ilyenkor bár mindig igyekszünk, de időbe telik teljesen összeállítani a hátizsákot minden cókmókkal. 7-re kértük a reggelit, "korán el akarunk indulni" felkiáltással. Ehhez képest természetesen elszuttyogtuk az időt, plusz mivel elfelejtettük átállítani az órát eleve egy órával később keltünk. Kicsit hülyén jött ki, így jártunk.

"Ja, szép egyenesek a gerendák..."

A reggeli nagyszerű sajtos rántotta volt, és amit külön értékeltem áfonyalekvár juhtúró-szerű vmivel. A szoba egyébként 35 lej/fő/éj mindegy milyen szobát kapunk, az előző napi vacsora plusz a reggeli 30 lej volt, a parkolásért 5 lejt kell fizetni naponta. Cserébe elég biztos helyen van a kocsi.

Cosmo

Nagy ebédlő...
 
orosz budival :)
 
"Léczsindely"

Szelektív gyűjtés után, szelektív égetés...

Induláskor ért némi meglepetés, igen súlyosnak tűnt a cucc. Kis számolgatás után kijött 28-29 kiló... Ez ugye az egyheti cucc, kaja, hálózsák, sátor, önfelfújó matrac (sokkal jobb, mint a polifoam, viszont 1,3 kg), mindenféle túrabizbasz, K-7 + DA* 16-50 SDM + DA 55-300, 3 liter víz. Tavaly a Retyezátban 25 kilós volt a zsák, tehát a súlycsökkentés remekül sikerült... Persze akkor Bandi vitte a sátrat, ami helyből 3,7 kg.
 
Kézzel készült
 
Sajnos ezzel már nem volt mit tenni, minden szükségesnek látszott, ami a hátamon volt. Maradt a: majdcsak feljutunk valahogy :) Rögtön a második lépés után igénybe is kellett vennünk a közönség segítségét, merre van az első piros pont? Erre a kérdésre egy Páring szakértőtől kaptunk angolul egy fél órás kiselőadást, kiemelve néhány szép pontot. Így fél 10-kor végül is sikerült nekiindulni, majd kb 10 méterrel arrébb meglett a piros pont irányába mutató tábla is :)

Itt már tudtuk, jó lesz ez

Mellénk szegődött a menedékház egyik kutyája is. Mondták semmi gond, menjünk csak, a kutya el szokta kísérni a túrázókat, visszajön majd, csak ne adjunk neki enni. Előző este olyan gyanús dögszag-szerűt lehetett érezni, reménykedtem, hogy nem abból van a vacsora, reggel kiderült, hogy a kutyából árad ez a rettenetes aura. A továbbiakban igyekeztünk nem szél alá kerülni...
 
Az első pár km teljesen szokásos erdei út, mégis elég lassan sikerült megtennünk. Megrohanják az embert a "végre túrázunk", itt egy szép gomba, milyen szép a patak, de érdekes növény, milyen érdekesen száll ott a pára...
Az egyetlen ami rombolta az összképet az a szemét volt. Itt látszott meg, hogy a Páring sokkal kevésbé ismert, mint a Retyezát és nem nemzeti park. Volt olyan elvetemült is, aki felcipelte a semmi közepére eldobni a villanyoszlop szigetelő kerámiát... Rettenetesen bántó a szemnek ilyen szép környezetben, az eldobált szemét. Ezeket valószínűleg a gombászók dobálják el, 5-6 autót is láttunk amíg felsétáltunk.

Aztán elfogyott az út, változott az erdő, egyre dúsabb lett az aljnövényzet, mi pedig fáradtunk. Útközben a legjobb vételnek az a vizes palack bizonyult, amit be lehet helyezni a hátizsákomba, a csövet pedig ki lehet vezetni és rápattintani a vállpántra. Így bármikor tudtam inni, nem kellett mindig az ásványvizes palackkal kínlódni.

Miki már a fejét sem volt hajlandó felemelni

Bárhol megkapaszkodnak
 

Körülbelül az út kétharmadánál kellett volna lennie a Refugiul Agatat menedékháznak, ahol meg akartunk pihenni kicsit és megejteni az első levesfőzést. Tudtam, hogy figyelni kell, hogy megtaláljuk ezért bejelöltem a GPS-en, volt 2 térképünk. Ehhez képest úgy elmentünk mellette, hogy már csak akkor láttuk meg teljesen véletlenül, a román nemzeti színekre festett tetejét, amikor már a legszarabb liftezős, sziklás, törpefenyős szakasz közepénél jártunk. Fentről nem is tudtuk kitalálni, hogy lehet oda lejutni. Az hogy visszamenjünk nem volt opció, ekkora cuccal pláne nem. Nekem ekkorra már erősen elkezdte vágni a vállam a pánt, amit mint utólag rájöttem, túl rövidre húztam, így a teher jelentős része a vállamon volt, nem a derekamon.

Még oda a nagyon magas lábáig el kell jutni
 
A sziklás-liftezős-törpefenyős rész után ráadásul kezdődött az érjünk már oda szakasz, de legalább látszott, hogy lassan füves rétek jönnek, amin azért gyorsabban lehet haladni, viszont kell még emelkedni bőven. El is felejtettem: 1200 méterről mentünk fel 2020 méterre, és 8,5 km körüli volt a táv. Így leírva nem tűnik soknak.
Egyre fájdalmasabbak lettek a magasságvesztések, de a Retyezátnak azért a közelében sem volt. A fenti képen azt a nagy füves domboldalt még megmásztuk ééés nem volt ott a tó. Még mindig nem voltunk ott. Találtunk viszont egy elég rendesen összeroncsolódott repülőgépdarabot, és kicsit odébb egy csillagmotort is... A többiek szerint már korábban is voltak apróbb darabok. Nem tudtuk mire vélni. De aztán egy újabb dombocska és meglett a tó! Legalábbis először azt hittük. Engem ugyan elvakított kicsit a végre ledobhatom a cuccot érzés, de Májki kis ücsörgés után azért felvetette, hogy szerinte nem jó helyen vagyunk. Kis térképezés után valóban kiderült, hogy az még csak a Zanoaga tengerszem volt, a Rosiile még odébb van eggyel sajnos. Nem volt mit tenni, cucc újra fel... még egy kis kínlódás :)
 
Ilyen kristályos formákkal lehetett találkozni a sok egyforma szikla között

Ide jöttünk

Az utolsó métereket már nagyon szenvedősen tettem meg, és jött egy kis meglepi is. Közvetlenül a Rosiile tengerszem mellett ugyanis nem lehet sátorozni, ahogy először szerettük volna, mert totál szikla az egész. Elfeledkeztem róla, hogy az egyik túraleírásban is szerepelt, hogy kicsit ereszkedni kell, csak hát holtfáradtan kinek jutnak ilyenek az eszébe. Azt találtuk ki, hogy maradunk a Lung tengerszem mellett, ami a Rosiile szomszédja (a képen a hosszúkás tó), mert jó a vízhez minél közelebb lenni és egyébként is tetszett nekünk. Miután lepakoltunk és jobban körülnéztünk, közösen megállapítottuk, hogy a Lung igazából sokkal szebb is.
Megkerestük az alkalmas helyeket a sátraknak, tábort vertünk, majd nagy örömünkre kezdődhetett a főzés, mint utolsó felvonása a napnak.
 
Esti leterelés
 
 

 

Harmadik nap - Nagy Páring

Amellett, hogy az aldis önfelfújó polifoam beváltotta a hozzáfűzött reményeket, eléggé összetörten ébredtem. A vállamban és a lábaman is igencsak éreztem a tegnapi napot. A napi etap pedig Románia ötödik legmagasabb csúcsán a Nagy-Páringon keresztül a nyugatra tartó gerinc és a Zöld-tó (Lacul Verde) volt. Nem éppen pihentető, de nem is ezért jöttünk.
Sejtettem már reggel, hogy benne van néhány jó pano a napban, de hogy ennyi, arra csak itthon jöttem rá. Mindjárt meg is mutatom miért.

Fent a hágón 360°

Miután megkerültük a Mandra tengerszemet, rögtön neki is eshettük a hágónak, ami egyből 300 méter emelkedést jelentett. A jó hír, hogy a Nagy Páringig csak 200 maradt és utána is lendületesen lehet haladni a gerincen. Fent a hágón persze rögtön kellett csinálni egy panorámát, benyomtunk egy müzlit is, miközben mindenki a panorámában gyönyörködött és térerőt vadászott - meglehetősen sikertelenül - hogy végre életjelet tudjunk adni arról, hogy egyáltalán megérkeztünk.
 
Mandra, Rosiile és Lung tengerszemek

Csúcsrajáratva 2519 m

A csúcsig vezető út már viszonylag laza, de megtévesztően hosszú volt. Fent viszont hirtelen nem volt egyértelmű hol is van a csúcs. Két helyen is vannak babák és ahol a tábla van alacsonyabban fekvőnek tűnik, de azért a fotó kedvéért megmaradtunk ennél. (sőt most látom, hogy a Google Earth is két csúcsot jelöl)

Nagy Páring csúcs 2519 m 360°
 
Idei "CD borítónk"

Bő másfél órát elszórakáztunk fönt, fotózással, főzéssel egybekötve. Az új Campingaz Twister Plus PZ gázfőző egyébként igen jól teljesített. A nagy teljesítménynek köszönhetően gyorsan felforralta a vizet, a piezo gyújtás pedig nemcsak kényelmes, de a gyufára sem kell vigyázni. 2 darab CV300-as palackot vittünk, amiket egész héten együtt használtunk Fannival. 1 1/4 palack fogyott el úgy, hogy minden nap főztünk teát és fejenként legalább 1, de inkább 2 levest.

Úton a Gemanarea felé

Így aztán már dél is elmúlt, mire a Gemanarea 2436 méteres csúcsát ostromoltuk. Ez két okból jelentett problémát. Egyrészt a tervezett napi távból még sok hátravolt, másrészt az ösvény, ahol le akartunk ereszkedni a Carja-ról a Zöld-tóhoz, és a másik ahol vissza akartunk jönni a táborhelyhez, a térképen is csak jelöletlen turistaútként szerepeltek. Vagyis meg is kell találni őket...
 
A műholdképen a kék útvonal a (még) tervezett, a zöld útvonal a teljesített.

A Gemanarea után tehát gondolkodóba estünk, hogy merre is menjünk tovább. A Carja nagyon messzinek tűnt és idővel sem álltunk jól. Kicsit el is kavarodtunk térképezés közben, melyik gerinc-csúcs melyik a térképen, de aztán sikerült összerakni a képet. Sikerült kibogozni, hogy ha a nem folytatjuk a gerinctúrát a Stoienita-felé, hanem visszamegyünk a Slivei gerince-felé akkor ugyanúgy hazajutunk egy nagy levágással, viszont a nap egyik fő pontja a Zöld-tó kimarad.
Hosszas gondolkodás után emellett döntöttünk. Még elsétáltunk a gerincen addig, hogy ha másképp nem, legalább fentről rálássunk a Zöld-tóra. Amint megláttuk, tudtuk, hogy az ott a Kánaán. Én rögtön beütemeztem másnapra, mivel lentről egy másik jelöletlen turistaúton is meg lehet közelíteni.

Harangvirág
 
Kövirózsa
 
Még megvan a tavalyi hó

A vágyott Zöld-tó, ami valójában 3 , a Slivei gerincéről fotózva

Megtaláltuk a hazafele vezető utat is. Tulajdonképpen nagyon könnyen ment. Lentről sokkal nehezebb megtalálni. Jobbra fent a nagy tó a Rosiile, alatta a Zanoaga.

Mindjárt haza is érünk. Tulajdonképpen egészen időben, délután 4 körül járt. A megtett táv a Google Föld szerint 7,5 km volt. Ha elmentünk volna a Carja felé az plusz 5,5 km lett volna. Neccesen de belefért volna, viszont a tónál nem tudtunk volna pár percnél több időt tölteni és az ismeretlen útvonal is rizikót jelent. Lesz is rá példa nemsokára.
A nap 10. panorámája :)

 

 

Negyedik nap - Zöld tó

A tegnapi gerinctúra után nem volt kérdés, hogy a mai napot a Zöld tónak szenteljük. Annál is inkább, hogy a térkép jelzett egy jelöletlen utat kicsit lejjebb a gerincen. Tegnap tulajdonképpen azon jöttünk volna vissza a táborba, ha nem szaladunk ki az időből.
 

Bandi felbuzdított, hogy tegnap hajnalban is igen szép fények voltak, így aztán erőt vettem magamon és felkeltem hajnali 5-kor. Háát nem mondom, hogy annyira megérte, de azért nem volt rossz, csak rohadt hideg. Némi bűn rossz helyi pálinkával fokoztuk a helyzetet.
Ilyesmi fényekre keltünk :)
 
Ébred a hegy
 
Kicsit később felkeltek a többiek is, indult a szokásos sziklán reggelizés, teavíz forralás, napi menetfelszerelés összeállítása. Önkéntes házőrzőnk tegnap kapott némi kaját, mivel semmi hajlandóságot nem mutatott arra nézvést, hogy talán haza kellene mennie most már, így aztán az érkező juhász gatyáját rendkívül szolgálatkészen próbálta megszabni. Meglepő módon a juhász srác nagyon finoman tessékelte odébb, látszott hogy van gyakorlata :)

A napi terv konkrétan az volt, hogy megkeressük a Refugiul Agatat-ot, a kevés menedékházak egyikét, ami mellett a fölfele úton el kellett volna jönnünk, de csak utólag vettük észre. Ez a cabana különleges is, mivel egyetlen hatalmas szikla tetejére épült. Emiatt is volt furcsa, hogy csak úgy elmentünk mellette. Az Agatat fölött kellett lennie annak a jelöletlen útnak, amin át lehet menni a Zöld-tóhoz.
Át a tóhoz, ott eszünk egy jót, szundítunk kicsit, aztán irány haza.
Sajnos ehhez le kellett mennünk az ösvény azon szakaszán amit már idefele se kedveltünk, ez a törpefenyőkkel szegélyezett meredek sziklás rész volt. Most legalább annyi előnyünk volt, hogy csak a kis hátizsák volt rajtunk.
 
Refugiul Agatat

Kisvártatva elámultunk, mert meglett a menedékház a hatalmas sziklán. Mit mondjak tátva maradt a szám! Egyrészt azért, mert hihetetlen milyen helyre épült, lenyűgöző élőben, másrészt néhány méterrel mellette mehettünk el fölfele. Pont itt két nyomon is megy a piros pont útvonal, mi azon mehettünk ahol a fenyők teljesen eltakarják és ha nem figyel nagyon a túrázó, simán elmegy mellette. Pedig amúgy szép kis tisztás is van előtte.
Az "épület" maga egyébként nem túl bizalomgerjesztő, már a létra is olyan, hogy a gépet inkább hátravettem és mindkét kézzel kapaszkodtam a korlátba, lépésenként tesztelve a fokokat. A "terasz" talán még rosszabb, vékony ágakból van, de ott már legalább valahol van alatt szikla. Bent kis előtér fogad, majd a szoba. Meglepő, de asztalon, konzerveken, zacskóslevesen túl, még egy rendes kályha is a berendezés része, bár így is kissé Auswitcz érzés fogja el az embert, a priccs láttán...
 
Sajnos a rettenetesen kevert fényt nem lehetett utólag sem korrigálni

Az Agatat regisztrációs naplója

Még regisztrációs füzet is volt az asztalon. Átlapoztam, sajnos egyetlen magyar szó sem volt benne, sőt a nagy fotózás közepette én is elfelejtettem bejegyzést tenni :( A falon volt egy bekeretezett szöveg is, bizonyos Luis Trenker: Meine Berge című könyvének 10 pontja. Nem tudtam miről szólhat, de a helyből kiindulva, nyilván valami útmutatás.


Nem is tévedtem, mint itthon kiderült rendező, színész, építész és egyben író volt aki a tiroli alpokban élt.
 
Így hangzanak jótanácsai magyarra fordítva:

1. Ne indulj neki olyan hegycsúcsnak vagy túrának, amely meghaladja a képességeidet.
2. Tervezz meg minden kirándulást aprólékosan, akár egyedül, akár barátokkal, akár túravezetővel indulsz el. Ne feledd, hogy a hegyek veszélyesek lehetnek; a bajt elővigyázatossággal, megfontoltsággal és ügyességgel meg lehet előzni.
3. A hegyekben se feledkezz meg arról, hogy civilizált ember vagy: ne hagyd, hogy az erő és a jókedv felett a bunkóság és a durvaság győzzön.
4. Vigyázz a természetre! Ne gyalázd meg bádogokkal, papirosokkal, üvegekkel és más szeméttel.
5. Légy igazi bajtárs! Ha vezető vagy, maradj szerény és segítőkész, kerüld a beképzeltséget, a makacsságot és az önkényeskedést.
6. Vigyázz a menedékházra úgy, mint a saját otthonodra! Azért van ott, hogy megvédjen, így ne alakítsd át éjszakai mulatóvá, és ne rongáld, mert ahogy te szereted tisztán és ápoltan használni, úgy más is.
7. Ne lopj! Ne lopd el más nyugalmát, se magányát amit szántszándékkal keres. Ne lopd a növényeket sem, amelyeket Természet Anyánk mindannyiunk örömére teremtett. Szereped a természetben megőrizni annak szentségét és eredetiségét.
8. Maradj szerény! Ne hazudj, ne túlozz, ne dicsekedj, hiszen a legnehezebb hegycsúcs megmászása is eltörpül egyéb emberi teljesítmények mellett. Tiszteld az embereket és a helyeket, és emlékeztesd magad, hogy csak egy szállóvendég vagy ezeken a tájakon.
9. Vigyázz egyesületed hírnevére (ha képviselsz egyet), és tiszteld azokat is, akik lehetővé tették a hegyek, a természet megközelíthetőségét. Ne feledd, hogy mindezek egy elvet szolgálnak, nem csak a te pillanatnyi kényelmedet.
10. Törekedj a természet megérzésére, és ne hagyd magad a rekordhajhászás által megfertőzni.

Némi kalóriabevitel után igyekeztünk meglelni a Zöld-tó fele vezető utat, amelyről már korábban beszéltem. Azonban ahogy néztük a hegyoldalt, sehol sem láttuk ösvény nyomát, sőt kegyetlen meredek volt. Az a négykézláb mászós típus.
Mivel jobb ötletünk nem volt, megindultunk fölfele. Az eleje is nagyon meredek volt - mozgó kövek a magas fű között - de később sem lett jobb. Távolságot tartva, nem egymás fölött mászva haladtunk fölfele, tulajdonképpen egész jó tempóban, ezúttal én kerestem az utat. A gerinc előtti rész volt a leghúzósabb, lehetett választani a kegyetlen meredek füves rész vagy a sziklamászás között. Ki itt- ki ott ment egyik se volt jobb a másiknál.

Végre felértünk a gerincre ééés ott voltunk a semmi közepén törpefenyővel körülvéve... Délután 5-kor. Nagyon rossz érzés fogott el. A kutya is nyüszített, neki sem tetszett a dolog. A többiek nem akarták elhinni, de kisvártatva ők is rájöttek, hogy vagy fél kilométerrel lejjebb vagyunk, mint kellene. Az utat tehát nem véletlenül nem találtuk, akármennyire is mutatta a térkép.

A gond gondolom nyilvánvaló, megint futottunk ki az időből és még oda sem értünk. Visszamászni nem volt értelme, a gerincen viszont nagyon sokáig törpefenyő, ami mint már korábban ecseteltem a világ legundorítóbb növénye. Ki nem lehet látni belőle, tehát előre meg kell nézni, hogy merre kell menni és akkor is szerencse kell, hogy ott lyukadj ki ahol szeretnél. Haladni csak lassan lehet és a gyantától ragad a kéz és mindenfelé száll a virágpor.
Nekivágtunk lesz ami lesz alapon, legrosszabb esetben lemegyünk ott, ahol fel kellett volna jönni. A fél km törpefenyős szívás után viszont meglett az ösvény amin fel kellett volna jönni :) Sőt! Az is amin le lehet menni a tóhoz! Gyors szavazással eldöntöttük, hogy lerohanunk, aztán meglátjuk mennyi időnk marad.
Lefele persze nem tartott sokáig lejutni, bár volt közben egy nagysziklás szakasz, de viszonylag hamar lent voltunk.
 
Zöld vonal: odaút, kék vonal: visszaút

Persze amint odaértünk rögtön tudtuk, hogy hatalmas hiba lett volna kihagyni, kaptunk egy jó kis endorfinlöketet :) Tényleg fantasztikus a tó, mindent körbevesz a zöld fenyő, fű, még a víznek is van egy kékes-zöldes árnyalata. Bandiék egyenesen odáig jutottak, hogy szent tónak nevezték :)
 
Természetesen mint mindig, főztünk egy levest, Bandival körbefotóztuk a tavat, Fanni pedig vizet keresett, mert erősen fogyóban volt, de sajnos nem talált. Bár volt nálunk fejlámpa, de ideje volt szedelőzködni, hogy még világosban visszaérjünk a táborba.

Miki viszont nem bírt magával és mindenképpen egy másik útvonalon akart visszamenni, egy teljesen sziklás útvonalon egyenesen fel a gerincre. Én emlékeztem, hogy arra nem egy nagy ötlet menni, de nem lehetett eltántorítani. Bandi elment vele, Fanni és én pedig maradtunk az eredeti útvonalnál. Visszafele kiderült, hogy fele annyi magasságot kellett volna csak vesztenünk, ha jobban figyelünk. Végig ki volt ugyanis babázva az ISO vonalon az útvonal. A műholdképen látszik, mennyire máshol jöttünk visszafele.
Fogadtunk, hogy mi sokkal hamarabb érünk fel, mint Mikiék, és persze igazunk is lett. Bő fél órát vártunk mire egyáltalán feltűntek a gerincen. Még a kutya is nyüszült utánuk. Már alkonyodott amikor leromboltunk az ösvényen, de gyorsan haladtunk. A táborba 8 előtt nem sokkal érkeztünk vissza, 20:13-kor ment le a nap. Körülbelül 8 km-t tettünk meg. Azt hiszem kihasználtuk a napot.
Záróakkordként szomszédokat is kaptunk, az elsők akikkel találkozunk mióta itt vagyunk. Egy 4 fős család telepedett le fölénk, szerencsére tapintatosak voltak és nem a mi szánkba sátraztak le. Érdekes, hogy 3 napja voltunk csak fent, mégis mindegyikünket zavarta, hogy már nem egyedül vagyunk ott.


 

 
Ötödik nap: Völgy túra
 
A Zöld-tavas móka illetve az eddigi napok - még a kellemes alvások ellenére is - kezdtek kicsit sokat kivenni belőlünk, ezért úgy döntöttünk, hogy egy laza völgy túrával folytatjuk itt-tartózkodásunkat. Éppen ezért rengeteg hosszú záridős hegyi patak fotó lesz :)
A gerinctúrán ráadásul úgy tűnik jól leégtem. A Zöld-tóhoz már szigorúan sapkában és hosszú ujjú pólóban mentem, de nem sokat segített, úgyhogy mára elkezdett hámlani a kezem (még a kézfejem is!), és a fülemtől a tarkómon át a másik fülemig. Ha ezt összeadjuk a másfél heti borostával el lehet képzelni micsoda hegyirabló fizimiskám volt.

Ugyanarra indultunk ahonnan feljöttünk. Bandi meg Miki amúgy is meg vannak vadulva a gombákért, fölfele láttunk is sok gombászt, igaz még jóval lejjebb az út elején. Mivel laza napot terveztünk már előre, nem kapkodtunk reggel se, ez olyan igazi lazítós napnak volt szánva. 9 óra tájban indultunk el a táborból.
 
Talán már említettem, hogy több kilométeren láttunk elszórt repülőgépdarabokat. Eddig valahogy úgy alakult, hogy nem fotóztam le se a darabokat, se a hatalmas 9 hengeres csillagmotort. Szorgos kezek már láthatóan megpróbáltak dolgozni az alumínium blokkon. Azt talán hagyjuk, hogy kik lehettek, de mindenesetre elég nagy mazochizmusra utal, mert innen lecipelni, még darabokban is igen nehéz lenne.
 
Kicsit odébb más darabok is előkerültek, ez a henger-dugattyú-tengely darab nem jöttünk rá mi lehetett, de biztos nem a csillagmotorból származik és volt egy nagyobb darab a testből is, de az is gyakorlatilag teljesen összeroncsolva.

Emellett az ex juhászlak mellett is már vagy 3-szor elmentünk, de csak most gondoltam úgy, hogy le kellene fotózni. Nagyon laza tempóban haladtunk lefele, közben meg-megálltunk áfonyázni a nagyobb bokrosoknál.

A terv tulajdonképpen az volt, hogy lemegyünk a hídig, illetve alá, ahol már nagy fenyők vannak és potenciálisan lehetnek gombák, amiből aztán a többiek gombalevest kotyvaszthatnak maguknak és remélhetőleg nekem se kell a hegyimentőket hívni.
Ami már csak azért is bajos lenne, mert a számot ugyan elmentettük (0-SALVAMONT) csak épp térerő (a csúcsokat leszámítva) nulla a környéken.

Az Agatat-ot gyorsan el is hagytuk, ezúttal nem álltunk meg. A fenyves rész amúgy is jobban tetszett mindenkinek. A kopár hegyek után kellemes volt a helyenként buja aljnövényzetet látni és a Rosiile patak is gyönyörű.

Ezek voltak az átlag fenyők

És így fejezik be pályafutásukat. Ez a darab kb. fél méter átmérőjű volt
 

Még lementünk egy kicsit a híd alá is, de nem azon az oldalon ahol az ösvény vezetett volna, hogy azért valami újat is lássunk. Gombát aztán végül csak elvétve találtunk, ez kicsi kedvét is szegte a többieknek, nekem viszont akadt egy-két szép virág, amiért megérte lejönni. (csak zárójelben jegyezném meg, hogy a fenti virág ISO 2000-en készült)

Visszamentünk tehát a hídhoz és elkezdtük megfőzni aznapi betevő levesünket, a már jól megszokott gázfőzőkön, miközben aperitifként müzliszeleteket és aszalt gyümölcsöt majszoltunk.
Ebéd után mindenki úgy érezte, hogy az élet csodás és nem is értettük, hova lehet rohanni ebben a világban, úgyhogy mindenki keresett magának egy vízszintes közeli, esetleg mohával párnázott sziklát és elheveredett. Rettenetesen kellemes fél-egy órát sziesztáztunk a híd mellett, csak átmenetileg zavart meg minket egy 12-15 fős csoport.
Elég furák voltak, volt aki két túrazsákot cipelt egyszerre, elöl-hátul formációban, míg egy csaj üresen túrabottal jött, sőt egy másik lány még egy gitárt is képes volt cipelni. Volt egy olyan rossz érzésünk, hogy ők is a Lung tóhoz tartanak.

Kicsit később mi is összeszedtük magunkat, visszalegóztuk a zsákokba a konyha megmaradt részét és visszaindultunk. 2 körül már a tábor alatt voltunk nem sokkal, ezért felmásztunk a kereszthez, amit eddig nem néztünk meg közelről, mert az ösvény pont megkerüli ezt a dombot. Meg is lepődtünk micsoda high-tech iránymutató került ide: vadi új 2010.07.15-én állították, nagyon szép faragás, napelemes világítótestek rajta (2 sajnos már hiányzott) és még jól be is lehet látni a völgyet, nyilván ezért került ide.

360° 10 képből

Kerestünk némi birkaszar mentes területet, leheveredtünk újra egy kicsit, hiszen ráértünk és nagyon szép idő volt, plusz alkalmat adott egy kis panorámázásra is, hiszen hol ha itt nem :)

Hazafele kipróbáltam a K-7 új firmware-e adta egyik újdonságot. Magyarul diapozitív névre hallgat ez a képtónus, a hatás fent látható. Nekem bejön.
Lassan hazasétáltunk és meglehetősen morcosan konstatáltuk, hogy a hidas barátaink bizony ide jöttek és a legkevésbé sem zavartatták magukat a mi sátraink miatt. 4. napja voltunk fönt, de ezen rövid idő alatt annyira kiszakadtunk a civilizált életből, hogy sikerült rettenetesen antiszociálissá válnunk. Ez csak fokozódott, amikor a gitáros csaj elkezdett olyan hangon kornyikálni, hogy egyrészt sokáig rá se jöttünk mit énekel, másrészt különböző elméleteket gyártottunk, hogy lehetne likvidálni a csajt illetve a gitárt. Mi ugyanis nem azért mentünk oda, hogy őket hallgassuk...

 

Hatodik nap: Gerinctúra no.2

Sajnos közelítünk a túra végéhez, már szombat van, este össze kell pakolni amire már nincs szükség reggel, leltározni a megmaradt élelmiszereket és minél többet megenni belőlük, hogy legalább ne kelljen lecipelni. Egész héten nem volt eső, reménykedtem, hogy szárazon pakolhatjuk majd el a sátrat, nem úgy mint tavaly. Cserébe olyan brutálisan leégtem, ahogy még soha. A többiek szerint a nyakam egészen borzasztóan nézett ki, higgyük el nekik.


A hajnali fényekkel keltem, reménykedve hogy valami különlegeset is sikerül megörökíteni. Ha különleges nem is, de minden esetre nagyon szép volt, ahogy a narancssárgára festett felhők átbuktak a hegygerincen. A Hold is erősen vigyorgott még ránk fentről. Egészen világos volt éjszaka is.


Nem sokkal később a többiek is megébredtek, kezdődött a szokásos kicsi reggeli ténfergés, reggeli előhalászása a sátor valamelyik sarkából, vízhordás, gázfőző...
Mára mivel kezdtünk már azért, kissé leamortizálódni, valami lazább programot próbáltunk kitalálni: a döntés az lett, hogy felmegyünk a hágón a gerincre megint, de most nem nyugatra a Nagy-Páring felé indulunk, hanem észak-keletre, aztán megyünk ameddig jól esik.

A Hold is bújócskázott


A tavakat gyorsan megkerültük, a hágót is rutinosan gyűrtük le, csak fent álltunk meg a szokásos térerő vadászatra, hogy tudassuk a szülőkkel, még élünk. Ezúttal az én telefonom bizonyult ügyesebbnek, egész hamar talált hálózatot. Kaptuk is otthonról az időjárás jelentést, otthon esik, holnapra ideér hozzánk. Mondtam, hogy itt magas hegyek vannak másképp alakul az időjárás, mint otthon. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy nem lesz belőlem időjós.
 
Mandra-, Lung és messze a háttérben a Zanoaga-tó

Nem diktáltunk egy komoly tempót, nem is akartunk nagyon messze menni, de már a Gruiulra menet előjött amiért szeretem a gerinctúrákat. A magasság java részét már megszereztük, hiszen fent vagyunk a gerincen, innentől pedig megvan a motiváció a többi gyors leküzdésére, hiszen egymás után lehet meghódítani a csúcsokat. Készültek is persze egymás után a panorámák.

Alant a Rosiile

Iciri-piciri tengerszem

A Gruiulnál is időztünk kicsit a csúcson, majd félúton a Piclesa-ra is leheveredtünk kicsit, mert mindenki előkotort valami finomságot a hátizsák aljáról, és végül úgy döntöttünk, hogy ezeket a fűben heverészve sokkal kellemesebb elfogyasztani. Találkoztunk másik 4 túrázóval is, ez pedig azért nagy szó mert így már a 20-at közelítette azon emberek száma akiket a hét során láttunk beleértve a juhászokat is :)

Az Iesulra eljutni már igazán nem volt kihívás, igazából ezek a csúcsok az eddigiekhez képest így a gerincen megközelítve csak domb kategóriába sorolhatók :) De azért így is élvezetes. Az Iesulról pedig még egy völgyet csodálhattunk meg, ez Bandi külön vágya volt, mivel megállapítást nyert, hogy a gerincekben az a legjobb, hogy egyszerre két völgyet lehet látni.
Találtunk egy egészen remek sziklameredélyt ahonnan lógathattuk a lábunk a völgy fölött, miközben felkerültek a gázfőzőkre, és elkezdtek rotyogni a jól megérdemelt levesek.
Jómagam, 2 heti borostával, leégve, kissé meggyötörve
A fotóért köszönet Bandinak

A levesek után úgy éreztük, hogy miénk a világ és semmi sem emelhetné jobban a napot, mint egy laza szundi senkitől sem zavartatva a völgy felett. Bő órácska múlva ébredtünk, majd mivel a francnak se volt kedve a hágóig visszacaplatni, úgy gondoltuk, hogy megoldjuk mi ezt a kérdést a Gruiul előtt valahol toronyiránt (mi a toronyiránt ellentéte? :), szóval völgyiránt. Egy darabig persze laza volt, "simán lemegyünk itt", aztán azért csak jött egy füves-legurulósziklás rész, ahol véletlenül se mentünk egymás fölött, de ez is csak az izmainkat tornáztatta meg.
Ami ezután jött az nem volt benne a programban, kénytelenek voltunk rövid sziklamászást beiktatni, ami nekünk nem volt különösebb probléma, a kutyának akiről mostanában méltatlanul elfelejtkeztem (igen hét eleje óta velünk volt és nem volt hajlandó hazamenni) viszont igen. Szegényke nem igazán akart megkockáztatni egy ugrást, így Májki hősiesen felkarolta a kutya szüntelen szűkölése közepette.

Rosiile-, Lung-, Zanoaga tavak
Itt indultunk meg lefele a tó felé

Amikor leértünk persze még mindig jött egy kilométer nagysziklás rész, aminek a végét azért már kegyetlenül untam, annak ellenére, hogy általában ezek a részek a kedvenceim, mert gyorsan és viszonylag könnyen lehet rajta haladni, pláne ha az ember mondjuk hozzá van szokva a dunai kövezésen járkáláshoz.
Azért a nap végén meglett a jutalmunk is: mivel elég jól hazaértünk, még a cuccot se raktuk le, rögtön nekiálltunk lelegelni egy újonnan felfedezett áfonyamezőt. Kisvártatva szép lila lett a szánk meg a kezünk tőle.

A Rosiile partjáról

A délutánt maradékát kb azzal töltöttük amivel a nap eddigi részét, süttettük magunkat a napon, a jó melegben korán megfürödtünk és bevallom vétkeztünk: tettünk pár karcsapást a Lung-tóban is...
No és akkor jöjjön a meglepetés! Első próbálkozás, állvány hiányában, ezért kérem elnézni az apróbb hibákat. Itt a blogon először timelapse videók a Nagy-Páringról a Lung-tóval az előtérben, és a Rosiile-völgyről pontosan az ellenkező irányban. Remélem kicsit segítenek átélni, hogy milyen jó volt ott fent nekünk.
A Pentax K-7 beépített időzítőjével készültek, a DA*16-50/2,8 SDM objektívvel (ezt cipeltem egész héten), természetesen utólag összefűzve és HD-ra konvertálva a VirtualDub nevű kis programmal.
 

   

Amíg a K-7 kattogott magában, persze én se csak henyéltem, volt némi fakészletünk és úgy gondoltuk, hogy befűtünk kicsit a szomszéd társaságnak, akik előző nap odatáboroztak a szánkba, és ki tudja meddig dajdajoztak a fülünkbe. Bandi és Miki gyűjtöttek még némi száraz törpefenyőt, miközben én végre kipróbálhattam a svájci bicska remek fűrész funkcióját (nem egy nagy valami persze, de tényleg baromi jól viszi a fát), amennyiben nekiálltam ezeket feldarabolni. Volt még mindenkinek némi kolbásza, szalonnája ami rövidesen nyárson pirult, sőt én még egy kis megmentett alufóliában hagymát is sütöttem, aminél szerintem kevés jobb dolog létezik a világon. Sült szalonnával persze :) Még most is összefut a nyál a számban, annyira jó volt.
Közben sajnos az időjárás előrejelzésünk annyira jónak bizonyult, hogy estére meg is érkezett a vihar, rövidesen elkezdett esni, szokás szerint özönvíz formájában. Ezen a ponton sajnos be kellett látnunk, hogy román kollégáink keményebbek nálunk. Ők nem zavartatták magukat az eső miatt, egy szikla még a tüzüket is óvta, szóval lenyomtak minket. Éééés persze énekelniük is kellett...

 
 
Hetedik-nyolcadik nap: Lefele-hazafele
 
Eljött sajnos a túra vége, már csak a táborbontás és hazamenetel maradt.
Az éjszakai vihar meglehetősen durva volt. Nem ez volt az első ilyen amit a sátornak ki kellett állnia, de szokás szerint nem voltam nyugodt, óránként felébredtem. Volt ugyan nálunk a széles szürke ragasztószalagból vészhelyzet esetére, de viharos szélben, szakadó esőben annak se vettük volna sok hasznát, és egy jelentős mennyiséget már el is használtunk Fanni vadiúj, de már felfeslő Kilimanjaro bakancsára.
A reggel nem volt különösebben barátságos, sűrű köd, ködszitálás, hogy a szomszéd sátorig is alig lehetett ellátni, ami néha átváltott esőbe. Nem a legideálisabb idő elpakolni. Sátrat pláne nem...
A decathlonos Quechua sátor hál' Istennek most is kibírta az "égi áldást". Bandi viszont azzal üdvözölt, hogy szerinte beáztunk. Én mondtam, hogy szerintem nem, de miután kimásztam nekem is feltűnt, hogy sokkal sötétebb színe lett a sátornak. Most először nagyon úgy tűnt, hogy az impregnálás már nem a régi, a külső réteg átázott. Rendesen ki volt feszítve, az átszivárgó víz illetve a pára, a külső réteg belső felén csorgott le, így a beázást sikerült elkerülni. Alulról se áztunk be, elég masszív anyagból van az alja. Jövőre mindenesetre ezt jó lesz fejben tartani.
Tetszett-nem tetszett muszáj volt nekiállni a felszelés elpakolásának, arra hogy jobbra fordulna az idő, semmi remény nem látszott. Olyannyira, hogy ezen a napon egyetlen egy darab kép sem készült, ebből lehet sejteni milyen időnk volt...
A tavalyi esőkabátom megadta magát, idén egy poncho-t hoztam, azt a tipikus barnászöld fajtát. Elég jó anyagú, bár a kapucnija sajnos kicsi a fejemre. Otthon sajnos nem próbáltam fel hátizsákkal együtt, ezért induláskor derült ki, hogy hátizsákkal együtt felvenni igazi szívás, mert a vállpánt természetesen begyűri kétoldalt, alávenni a hátizsákot pedig nem nagyon lehet, mert nincs kialakítva a hátán púp a hátizsáknak... Körülbelül 100 métert tehettünk meg és már meg kellett állnunk körülnézni, hogy "most akkor merre tovább", mert a köd annyira megváltoztatta a tájat, hogy ott se tudtunk magabiztosan mozogni, ahol a hét folyamán ötször jártunk. Nem sokkal később, úgy éreztem, mintha beázna a bakancsom orra (az impregnálásnál nem vettem ki a fűzőt, valószínűleg amiatt). Előkerült az új kamásli, pedig már azt hittem fölösleges kiadás volt.
A lefele út innentől elég eseménytelen volt, leszámítva a csúszós sziklákat. Hamarosan elhagytuk a Refugiul Agatat menedékházat, és a hidat is. Mire a duzzasztógáthoz értünk elállt az eső és kezdett kisütni a nap is, ki lehetett öltözni az esőcuccból. Az utolsó 1-2 km-t már elég nyögvenyelősen tettük meg, ráadásul a Groapa Seaca-ig még fölfele is kellett menni az úton.
A menedékháznál azonnali hatállyal megszabadultunk az összes vizes cuccunktól, befoglalva az összes asztalt (a szobáinkat még takarították), a sátrakat meg kidobtuk a kocsi mellé, nehogy bepenészesedjenek. Közben az is kiderült, hogy házőrzőnket - akit azonnal láncra vertek :) - Jackienek hívják. Rendeltünk egy egész jó ebédet, rántotthúst illetve csirkemellet kaptunk sült krumplival, ami bár hideg volt de legalább finom. Majd miután bepakolhattunk a szobába, jöhetett a várva-várt forró zuhany.

Hétfő reggel igyekeztünk minél hamarabb indulni, okulva az idefele 12 óráig tartó útból. Bár kevesebb cuccunk volt, a bepakolás semmivel se volt könnyebb.

Ilyenkor szokott jönni a történetekben, amikor nem indul az autó. Ez alkalommal nekünk is sikerült ezt megnyerni, az Almera nem volt hajlandó indulni, pedig tegnap este direkt megjáratta kicsit Bandi. 5-6-dik indításra felvett vmi hihetetlenül alacsony alapjáratot (talán ha 400 megvolt), szerencsére egy kis gázra nem fulladt le, magához tért. Nem is volt semmi gond hazáig, de belénk hozta azért kicsit az ideget.

Kis ízelítő a román erdész gépparkból

Egy eléggé lepusztult menedékház


Néhány kilométer múlva olyan zöld zuzmóval borított sziklákat láttunk, hogy rögtön meg kellett állnunk. Egészen hihetetlen színe volt, a természet az egyik legszebb színt vette elő a palettáról. Idefele is megcsodáltuk, de a sötétedésben nem tűnt ilyen szépnek.


Leküzdöttük Petrozsényig a borzalmas tankcsapdákkal borított 17 km-t, aztán csak Temesváron álltunk meg némi útravalóért. Ez a Karánsebes-Lugos-Temesvár útvonal egyébként sokkal kellemesebb, mint a meglehetősen kanyargós Arad-Déva-Petrozsény. Ha ilyen ütemben haladnak az útfelújítással, akkor jövőre ez is teljesen megújul. Az út hátralevő részén hál' Isten már semmi érdemleges nem történt, szerencsésen megérkeztünk Budapestre, már tervezgetve a jövő évi túrát.


Remélem hogy kellemes olvasmányt nyújtott idei túránk története is - csak úgy mint a tavalyi - és a jövőben is olvasóim között üdvözölhetlek.


A túraleírás a http://devidzon.blogspot.com -on is olvasható.

  • A hozzászóláshoz belépés szükséges
  • 12899 olvasás
  • Megosztom/Elmentem
A webhelyet a Drupal - egy nyílt tartalomkezelő rendszer - működteti