MIT ÉR A FOTÓ, HA MAGYAR?

Melyik? És kinek? Anyagilag, vagy erkölcsileg? És mitől magyar egy fotó?... Amikor ennek a könyvnek a szerkesztését, összeállítását elkezdtem, fel kellett tennem ezt a kérdést, amely számtalan továbbit indukált. Ezért aztán, hogy megpróbálhassunk elfogulatlan és legalább szándékában objektív választ adni, célszerű sorra vennünk azokat az értékképző tényezőket, amelyek befolyásolhatják egy fénykép eszmei, történelmi, piaci vagy bármely más értékét. És csak a végén keveredjünk abba a problémába, hogy mitől magyar. Szóval először az érték, ami itt természetszerűleg nem elsősorban pénzben kifejezhető cserearányt jelent, hanem ennél lényegesen egyetemesebbet. Rögtön az elején állapítsuk meg: elvileg annyiféle érték van, ahány ember értékítéletet alkot, s ezek persze az esetek többségében eltérő véleményeket is jelentenek. Nem szólok most a lokális érdekekről. Elfogadom, hogy végső soron bárkinek bármi értékes lehet. Legelsősorban azért, mert az övé és nem másé.

Másodjára, mert speciális szempontokat próbál meg érvényesíteni, s ezeket a csak rá (vagy a gyűjteményére) jellemző szempontokat általánosítja, felnagyítja, s minden más fölé helyezi. Hogy példával világítsam meg: ha valaki a léghajó fotókat gyűjti, s talál egyet, ami még nincs, az számára nagyobb értéket képvisel, mint bármilyen más halandónak. Eddig nagyjából rendben is lenne, bár nem ártana egy kis mérték. A harmadik már kicsit bibis. Azért tart valaki értékesnek egy képet, mert semmi nem segíti és nem kényszeríti, hogy túlnézzen saját tudása határain, s észrevegye: a partikuláris értékeken túl léteznek átfogóbb, összegzőbb értékkategóriák is. Nos, ha akarják, én még az ő érvelésüket is elfogadom. Ez a könyv viszont elsősorban azok kedvéért készült, akik úgy gondolják, hogy a fotográfiában sem árt túlnézni saját, szűkre szabott határainkon, vállalnunk kell értékeink hozzámérését az európai vagy még általánosabb értékekhez, természetesen annak minden következményével. Némely szerző, némely kép a fellegekbe emelkedik, többről meg kiderül, hogy, hát talán volt náluk jobb is. Túl sok a fénykép. Meglepő ezt egy fotómuzeológustól hallani, olvasni, de mégis így van. Naponta sok millió készül, ezek jelentős része meg is marad. Választani kell belőlük, mindig, minden pillanatban, választásainkat folyamatosan értékelni, s ha kell felülbírálni. Ezt segítendő, megpróbálom összefoglalni, milyen tagozódást tartanék kívánatosnak a fényképek – különösen a magyar fényképek – elbírálásánál. Fogadjuk el, mondom én, hogy a létező fényképek egy jelentős része semmiféle érték-mozzanattal nem bír. Ezek csak úgy vannak, létrejöttek, léteznek, senki semmire nem használja őket, de senki nem vállalja annak felelősségét, nyűgét, hogy megszabaduljon tőlük. Persze a döntés felelősséggel jár, és nem nélkülözhet bizonyos mértéket meghaladó tudást, szépérzéket sem. Vannak aztán olyan fotók – még mindig szép számmal –, amelyeknek helyi értékük van, elsősorban a téma, az ábrázolat, a készítő személye, vagy más speciális ok miatt. Ezek a képek saját helyükön értéket jelentenek, de ha elkerülnek onnan, gyakran devalválódnak. Ám miután a magyar fotógyűjtemények döntő többsége valamely speciális szempont szerint szerveződik, ez a lokális értékrend lefed minden mást, s aki általánosabb értékek után kutat, annak tudomásul kell vennie, el kell fogadnia a helyi érvényű játékszabályokat. Ha így tesz, s átrágja magát a kásahegyeken, általában siker koronázza kitartását, miként a jobbfajta mesékben, s megtalálja a speciális szempontok szerint csoportosított fényképek között azokat, amelyek nemzeti értékkel bírnak. Ide sorolom mindazokat a fotókat, amelyek az ország szellemi önértékelésében, öntudatában, kultúrájában kiemelkedő szerepet játszanak. Ide tartoznak azok a képek, amelyek a fotográfia hazai fejlődésének meghatározó darabjai, egy-egy tendencia kiemelkedő alkotásai. Ide sorolhatjuk a jelentős személyiségek munkáit, egy-egy kiemelkedő külföldi művész magyar vonatkozású képeit, de a fotótechnika-történet fejlődéséhez hozzájáruló magyarok kísérleti művei sem maradhatnak ki ebből a kategóriából. Ez a könyv elsősorban az ilyen, nemzeti értékkel bíró fényképekből válogatott. És elérkeztünk a piramis csúcsára. Részben ezek közül a nemzeti értékkel bíró fényképek közül kerül ki a – viszonylag csekély számú – egyetemes értéket jelentő magyar fotográfia, amely bármely értékelés szerint beletartozik a fotó egyetemes történetébe, amit számon tartanak az egyetemes fotótörténetek, amely visszamenőleg is minősíti egy ország fotográfiáját, amely sorra rendre felbukkan a nemzetközi műtárgypiacon, amelynek birtoklása rangot ad egy gyűjteménynek.

Az egyetemes fotográfiának vannak felkent uralkodói (kevesen), főrangúi (valamivel többen), feltörekvő polgárai (elég sokan), és névtelen közemberei (rengetegen). Ezek a kasztok mereven elkülönülnek, meglehetősen nehéz egyikből a másikba átkerülni. A közemberek előtt inkább csak az a lehetőség adott, hogy egy-két képükkel (de nem életművükkel) felvergődhetnek a nemzeti érték kategóriából az egyetemes értéket képviselők közé. A feltörekvő polgár, ha sikerül egy különösen sikeres albummal, kiállítással felhívnia magára a világ figyelmét, esetleg bekerülhet abba a kasztba, ahol már nem csak egy-egy képpel van jelen az alkotó, hanem neve is értékképző tényező, tehát gyengébb képe is fontossá válhat. A felső osztályok tagjainak szinte minden képe kiemelt érték. Azt persze nem szabad elfeledni, hogy mint minden érték-kategória, ez is folyamatosan változik, alakul, időnként kiesik egy-egy név, irányzat, hogy aztán egy pillanat alatt felemelkedjen egy másik. És vannak, nagyon kevesen, a fotográfiának klasszikusai, akik életművükkel egyszer és mindenkorra beírták nevüket a Nagy Könyvbe.

Lássuk a magyarokat, kik milyen helyet foglalnak el ezen a képzeletbeli, de nagyon is működő ranglétrán? Bocsássuk előre, hogy a magyar történelem szerencsétlen alakulása folytán az e századi magyar alkotók 90 százaléka csak határainkon kívül tudott igazi ismertségre szert tenni. Az okokat nem egy fotó-értéktani vizsgálatnak kell feltárnia. Mindenesetre ma (2004 júniusában)az egyetemes fotográfia legfelső kasztjába legfeljebb négy-öt magyar (származású) fotós tartozik, Robert Capa, Moholy-Nagy László, André Kertész, Munkácsi Márton és Brassai. A fotográfia főrangúi közé számítja a világ Cornell Capát, Kepes Györgyöt, Stefan Lorántot, Lucien Hervét, Éva Besnyőt, Sylvia Plachyt és még néhány alkotót. A többiek inkább csak képekkel, egy-egy albummal szerepelnek az alaposabb nemzetközi fotótörténeti munkákban. És mi van azokkal, akik itt alkottak Magyarországon? Balogh Rudolf, Dulovits Jenő, Vadas Ernő, Bárány Nándor, Zajky Zoltán, Pécsi József, Angelo, Veress Ferenc, Escher Károly, Kinszki Imre és a többiek, nemzeti fotótörténetünk büszkeségei nem nagyon szerepelnek az egyetemes fotótörténeti kurzusok tananyagában. Elsősorban azért, mert nemzeti értékként nem jól bántak, bánunk velük, nem megfelelően menedzseljük őket a fotó világpiacán. Próbálom elkerülni, de nem sikerül, hogy arról is beszéljek, mitől magyar egy fotó. Jelenleg ismereteink szerint két dologtól: ha magyar születésű személy alkotta, vagy ha magyar a témája, vagy… Tud még valaki egy harmadikat? De ennél fontosabb a szembenézés a kérdéssel, kinek fontos ez? Az a tény, hogy egy fotó jó vagy sem, értékes vagy sem, mindenkit kell hogy foglalkoztasson. De, hogy spanyol, holland, német vagy magyar város van az alkotó neve után írva a zárójelben? Mi a helyzet a nem nevekhez köthető fotós értékekkel? Kiemelkedő értéket képviselnének – ha maradt volna legalább egy is belőlük – az egész – vagy féllemezes tájképes dagerrotípiák, de ritka, szép és ezért igen értékes Góla Ádám 18 képes sorozata Ferenczy István megsemmisítés előtt lefényképezett szobrairól. Nagy érték, kár hogy sem a kiállításba, sem a kötetbe nem kerülhetett bele az az eredeti Daguerre-től származó kép, amit Apponyi Györgynek ajándékozott a szerző 1839-ben, s egy másik magyar közgyűjtemény őrzi. Xantus János, Rosti Pál, Bíró Lajos korai útiképei, Szathmári Pap Károly fotói a krími háborúból ugyancsak az egyetemes érték kategóriába tartoznak. Igazi értéket jelentenek a korai sópapírok, talbotípia negatívok és pozitívok, ha nem csak egy portrét, hanem tájat, eseményt örökítenek meg. És a magyar agy, szellem termékei, azok a felfedezések, találmányok, amelyek előremozdították a fényképezést? Ezekből is mutatunk néhányat, kezdve Petzval objektívjétől, a magyar gyártású, fejlesztésű fényképezőgépekig, a különleges eljárásokkal készült felvételekig. Nincs szégyenkezni valónk, bár talán látszik a válogató véleménye, akitől ha megkérdezik, miért nem fektet sokkal nagyobb hangsúlyt a műszaki cikkek, gépek, optikák, egyebek gyűjtésére, azt válaszolja, csak azért, mert őt magát, a Nemzeti Galériában járván jobban érdekli Csontváry festménye, mint az, hogy milyen ecsettel, milyen márkájú festékek felhasználásával készült.

Ez a kötet korántsem teljes leltár. Válogatás, amely segíthet érdeklődőt, kutatót az eligazodásban: mit keressen és mit találhat a Magyar Fotográfiai Múzeumban? Ahhoz, hogy ennél teljesebb, következetesebb legyen, először egy konszenzuson alapuló nemzeti értékrendet, hierarchiát kellene felállítanunk, figyelembe véve mindazokat az értékképző elemeket, amelyek segítségével a mienknél lényegesen gazdagabb nemzeti fotókincsekben is viszonylag biztosan tájékozódhat a kutató, muzeológus, gyűjtő és kereskedő. Ez az értékrend figyelembe kell vegye a kép kvalitásait, egyediségét, témáját, szerzője ismertségét, technikai vagy egyéb különlegességét, hozzáférhetőségét, állapotát, az installálás, bemutatás módját, szerzői- és tulajdonjogi tisztázottságát, s az uralkodó divatot is, amely egy-egy fotótörténeti korszakot éppen a többi elé helyez... Nos, ha ezek következetes alkalmazásával sikerül egy honi érték-hierarchiát megalkotnunk, akkor – jól menedzselve, sok-sok kiállítással, kiadvánnyal, külföldi szaklapokba írt esszékkel – meg kell ismertetnünk a világgal, fel kell emeljük jó magasra, hogy messziről is láthatóvá váljon. Ez számomra reális program, nem utópia.