A Fotómúzeum legsikeresebb projektje, melynek során a huszadik századi magyar fotóművészet egészét mutatjuk be 250 eredeti képben oly módon, hogy az emigrált és az egyetemes fotogfáriában nevet szerzett alkotók mellett megmutatjuk a világban eddig jórészt ismeretlen magyar fotográfusokat is.
A kiállítás az utóbbi öt esztendőben 13 országban került bemutatásra, a katalógusát megjelentük magyar, olasz, francia, német, angol, spanyolt, török, lengyel, cseh, holland nyelveken.

A magyar fotográfiát olyan világhírű alkotók nevei fémjelzik, mint André Kertész, Brassaï, Martin Munkácsi, Robert és Cornell Capa, György Kepes, László Moholy-Nagy, Éva Besnyő, Sylvia Plachy, Lee Friedlander, Lucien Hervé, Nicholas Muray, Stefan Lorant, Andor Kraszna-Krausz, Francois Haár, Ergy Landau, Ylla, Frantisek Kollar, André de Dienes, Ferenc Berko. Ezek a világhírű alkotók kivétel nélkül magyarok vagy magyar származásúak voltak, akik felnőttkorukban vándoroltak ki Magyarországról. A huszadik századi fényképezés története nem írható meg a magyar vagy magyar származású fotográfusok nevének említése nélkül. Fotográfiai tudásukat, látásmódjukat, világhoz való viszonyukat Magyarországon töltött éveikben alapozták meg, de valamennyien külföldön lettek elismertek vagy világhírűek.
Ugyanakkor számos kortársuk maradt Magyarországon, akik azonos indíttatásokkal, azonos gyökerekkel rendelkeztek, hasonló iskolát jártak, hasonló előtanulmányokat folytattak, felkészültségük, tehetségük nem különbözött az eltávozókétól, de a magyarországi (közép-európai) történelem elszigeteltségre ítélte őket, munkásságuk szűk körben válhatott csak ismertté. Ki ismeri a világban Angelo nevét, aki pedig volt olyan kvalitásos művész, mint kortársa Hugo Erfurth, Székely Aladárét, aki túlszárnyalta tanítómesterét, Rudolf Dührkoopot, Pécsi Józsefét, aki a húszas-harmincas évek talán leginvenciózusabb reklámfotósa volt, vagy Bárány Nándorét, Zajky Zoltánét, akik az új tárgyiasság stílusában megismételhetetlenül egyedi műalkotásokat hoztak létre. A magyar riportfényképezés legjobbjai – Balogh Rudolf, Escher Károly, Müllner János – éppúgy a dolgok legközepében voltak, mint Erich Solomon vagy Werner Bischof. És akkor még nem szóltunk a Bauhaus legjobb magyar tanítványairól, Kárász Juditról, Blüh Irénről vagy a Kassák köré csoportosult magyar szociofotósokról. Úgy gondoljuk, fontos és tanulságos párhuzamok kínálkoznak a magyar fotográfia 1920–1945 közötti történetének e speciális, egymás melletti bemutatásával.
Kiállításunk a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdonában lévő, világhírű magyar származású fotográfusok munkái mellé a Magyarországon maradt fotósok alkotásait válogatja össze, ügyelve arra, hogy a szerzők, művek, a bennük látható tendenciák jól kiegészítsék egymást. Az „itt maradt” alkotók között – az eddig említetteken kívül – bemutatjuk Kálmán Katát, Hevesy Ivánt, Rónai Dénest, Kinszki Imrét, Vadas Ernőt, Szöllősy Kálmánt, Vydarény Ivánt is.

A 250 képes kiállítás 1998. áprilisi fotómúzeumi bemutatója után vándorútra indult. Első állomása Arles volt, ahol a 29. Rencontres de la Photographie kiemelt rendezvényeként került bemutatásra, majd a következő évben a Magyar Fotográfusok Házának nyitórendezvényként a budapesti közönség is láthatta. A kiállítás látható volt még Prágában, Bécsben, Milánóban, Antwerpenben, Isztambulban, New Yorkban, Krakkóban, Liverpoolban, Berlinben, Párizsban, Helmondban, Sevillában, Jerezben és Madridban.
A világturnén a képek mellé szegődik a Magyar Fotográfiai Múzeum és a milánói Federico Motta Editore közös kiadásában magyarul, franciául és olaszul megjelenő azonos című könyv is. A kötet 250 képet mutat be, s közli a fotográfusok életrajzán kívül Kincses Károly esszéjét is, amely ennek a sajátos kelet-európai jelenségnek a történelmi hátterét vázolja fel.