A Sosem látott képekről

Kitől?
Az 1902-ben alakult Gödöllői Művésztelep alapító tagja és vezéregyénisége (Körösfői-Kriesch Aladár mellett) Nagy Sándor (1869-1950) festőművész volt.
Céljuk az alkotások létrehozása mellett egy sajátos erkölcsi-esztétikai elveken nyugvó közösségi élet kialakítása volt.

Mikor?
Ezt megelőzően 1890-ben kapott egy kétéves ösztöndíjat Rómába, majd 1892-től Párizsban, a Julian Akadémián tanult festészetet. Egészen 1900-ig Franciaországban élt, és ez idő alatt, de elszórtan még később is több vásárlás során, közel 300 db eredeti fotográfiára tett szert. Ezen képek közül a legkorábbiak az 1860-as években készültek, az utolsók az 1920-as évek szülöttei.

Miket?
A megmaradt fotók különböző tematikus egységek szerint csoportosíthatók. Viszonylag nagy számban szerepelnek köztük munkafotók, az egzotikus keleti és afrikai országok lakóinak mindennapi életét, munkáját, lakóhelyüket mutató fotográfiák, továbbá beállított jelenetképek, festői modellfotók, táj- és városképek, portrék, eseményfotók, melyeket a búr háborúról készítettek, szociofotók, melyek a fogyatékkal élő embereket ábrázolják munkaközben, zsánerképek, virágcsendéletek.

Miért?

Legnagyobb részükben úgynevezett motívumfotók ezek, de nem a festőktől megszokott használatban, azaz nem szolgáltak festmények, tanulmányrajzok, vázlatok alapjául, mint például Munkácsynál. Nagy Sándor számára inkább jelentették ezek a fotográfiák a motívumkeresést egy elképzelt, vágyott élethez, melyeknek egyes elemeit a fotókon megőrződött, a festő által ősinek, tisztának és romlatlannak tekintett világot még őrző népektől próbálta átvenni mindennapi tevékenységeiken, munkájukon, öltözékükön, lakóhelyükön, az általuk lakott tájak szellemiségén keresztül, hogy aztán sok-sok áttételen keresztül adaptálhassa ezek nyomán születő érzéseit saját életébe és alkotásaiba.
Nagy Sándor eddig megjelent írásaiban ezekkel a fényképekkel érdemben nem foglalkozott, elkészült rajzain, festményein vázlatain a lefényképezett tájak, figurák direkt módon nem köszönnek vissza, a művészettörténészek sem foglalkoztak eddig velük, ezért csak feltételezéseink lehetnek a képek megszerzésének, használatának mikéntjeiről. Véleményünk szerint a festő az itt kiállított fényképek segítségével a világ őt érdeklő, foglalkoztató apró darabjait gyűjtötte, különösebb rendszerező szándék és akarat nélkül, mintegy leltározta a lefényképezett valóságrészecskéket. Két tőle idézett mondat látszik igazolni ezen feltételezésünket:
„A művész a természeti képből, a külső szemlélődésből indul ki. Ez után következik az egyéni bensőséges átformálás, azaz a szellemi formává alakítás folyamata.” (Nagy Sándor: Művészi hitvallások)
„A külső érzéki benyomásokat gyűjteni szeretettel s aztán ezeket lelkünk mélyébe ereszteni, hogy tudásunk a megismerés még ködös végtelenét mind jobban és jobban fölvilágosítsa, ezt érzem én életnek; s ha belső életről valamit a felszínre hozva újraanyagosítok az én lelkem bélyegével, ezt érzem művészetnek.” (Jurecskó L.: Gödöllőiek, szentendreiek Studia Comitensia 10., Szentendre, 1982.)
A művészet és az élet kapcsolata élethossziglan foglalkoztatta Nagy Sándort.
1911-ben lefordította Tolsztoj: Az életről című művét. Párhuzamosan tanulmányt írt az élet művészetéről.
Szociális érzékenységét, a tolsztojánus eszmék hatását bizonyítja az a néhány kép is, melyen sérült emberek láthatók mindennapi munkájuk során.
Ezekben saját feladatkeresése, egyfajta Krisztusi út követésének igénye érezhető, és mint ahogy kiemelt szereplője lesz későbbi életének a nő és a gyermek, így teszi a megvásárolt fényképek segítségével fontossá önmagában a fogyatékkal élő embert is.

Még egy kicsit a képekről:
A fotók hátoldalán Nagy Sándor ceruzás, gyakran nehezen olvasható kézírásával - francia és/vagy német nyelven - gyakran található a képre vonatkozó adat, magyarázó szöveg vagy általa adott fantázia-cím szerepel.
Szerzőre vagy kiadóra utaló jel csak néhány darabon fedezhető fel, de a képek tüzetes vizsgálata során előkerültek olyan jelzések, sorszámok is, melyek valószínűsítik Eugéne Atget, Bonfils, Ottomar Anschütz, Braun, G. Lekegian, G. Berggren, H. Béchard és a magyar Balogh Rudolf szerzőségét.
Márpedig az itt felsorolt szerzők némelyike az egyetemes fotótörténetnek is meghatározó alakja.
De ezek a meghatározások a kutatás kezdeti állapotát tükrözik csak. Hosszú idő, sok-sok átnézett életmű, album, árverési katalógus aprólékos átnyálazása adhat nevet a ma még csak ismeretlenként jelzett alkotónak.
A fényképek nagyon rossz állapotban kerültek elő, ami nem is csoda, hisz majd 100 évig hevertek összetekeredve, gyűrötten, nem megfelelő körülmények között Nagy Sándor egyik festődobozában.
Albumin képek, néhány celloidin, zselatinos ezüst alkotják az anyag döntő részét. Az hogy ezek a nagyon károsult képek most mégis kiállíthatóvá váltak, az több hónapi konzervátori és feldolgozó munka eredménye.
Nagy Sándor 1950-ben bekövetkezett halála után teljes hagyatéka a gödöllői műteremházban maradt.
Örökösei Angliában élnek, a képzőművészeti hagyaték gondozásával a gödöllői Városi Múzeum, esetenként kurátorok, kiállítást-szervező művészettörténészek kutatják a rajzokat, táblaképeket, megmaradt dokumentumokat.
A fényképekkel eddig még érdemben senki nem foglalkozott, s ezt a nem mindennapi, tényleg sosem látott képekből álló kiállítást is csak Fábián Dénes Zoltán ügyszeretete, fotó iránti elkötelezettsége révén rendezhettük meg.