Faix fotográfusi életműve akkor indult, amikor a 19. és 20. század fordulóján a magyar fotóban – miként a világban másutt is – két nagyon intenzív, ellentétes irányú folyamat zajlott éppen. A műtermes fényképészet, azon belül is főleg a portréfotó, egyre kommerszebb lett, mind kevesebb ötletet, egyéni ízt tartalmazott, sablonokat gyártott nagy számban, igaz, azt viszont szépen és igényesen tálalva. Ekkor kezdett erősödni az addig nem számottevő műkedvelő fényképészet, amely inkább természetfotókkal, tudományos igényű felvételekkel, családi és privát fényképekkel volt jelen a honi fényképezésben. Ezzel párhuzamosan témáiban, választott eszközeiben is kezdett elkülönülni az addig etalonként kezelt műtermes fényképezéstől, s az új témák, az új technikák nyomán kialakult a mai értelemben vett művészfotográfia. A kor műkedvelő fényképésze általában művelt, a szépművészetek világában jártas, kémiailag, optikailag képzett, a fotótechnika megannyi ágát igényesen alkalmazó egyén, aki napi munkája mellett, után, elsősorban önmaga örömére, személyisége kiteljesítése érdekében fényképezett.

Közéjük tartozott az eredetileg Jakab névre keresztelt Faix is, aki tisztázatlan körülmények között vette fel a Jacques keresztnevet. Aradon végezte el az Ipariskola zongorakészítő szakát majd 1889-től Bécsben, a jónevű, Anton Pokorny-féle zongoragyárban dolgozott gyakornokként. 1895-ig további külföldi zongoragyárakban tanult, majd huszonöt évesen önállósodott és saját műhelyt nyitott a császárvárosban. Bár bécsi zongoraüzeme sikeresen működött, 1901 májusában már Aradon találjuk, ahol a kisméretű zongoráktól a nagy hangversenyzongorákig mindent csinált, foglalkozott javítással és átalakítással is. Fontos szerepet játszott Arad kulturális és társadalmi életében, a városba látogató művészek gyakran felkeresték zongoraüzemével egybeépült otthonát.

Műkedvelő fotográfusként lett a festői stílus kiemelkedő alkotója. Bár a fényképezés, főleg művészi fokon, elsősorban individuális tevékenység, Faix munkássága mégsem választható el az akkor induló és azonnal a csúcsra kerülő Aradi Foto Klub történetétől. A huszadik század elején Arad a magyar piktoralista fotográfia egyik erőssége. Matusik Márton, báró Bohus László, Guld Emil, Jacques Faix és az 1906 júniusában alakult Aradi Fotóklub más tagjai nélkül a festőies fényképezés magyarországi története nem írható meg. Mivel a kor fotóklubjai nemcsak a szabadidő hasznos eltöltésére alakult csoportok voltak, hanem a közös munkára, továbbképzésre szakosodott, önfenntartó egyletek, Faix is számos előadást tartott a fotografálás gyakorlati kérdéseiről.

Számtalan hazai és nemzetközi pályázaton, kiállításon szerepelt az 1920-as évek második feléig. Az első olyan kiállítás, ahol díjat is nyert, legjobb tudásunk szerint a Photo Club I. Országos Művészi Fényképkiállítása 1905-ben Budapesten, ahol 30 sztereó diapozitívet állított ki. Eztán csaknem évente aratott sikert, nyert díjakat, okleveleket hazai és nemzetközi kiállításokon.

Jacques Faix fotográfusi pályája a 20. század első két évtizedében volt a zeniten. Utána is fényképezett még, de lehetőségei lassan apadtak, az addig oly sikeres aradi fotóklub tagságának zöme szétszóródott, kitelepült, a megélhetés gondjai egyre kényszerítőbbé váltak, a politikai és társadalmi közélet sem kedvezett az effajta tevékenységnek, így tényleges pályáját tulajdonképpen lezárhatjuk az első világháború végével. Életművének egy része került csak feldolgozásra. A többi vagy megsemmisült, vagy lappang valahol. De a megmaradt félezernyi üvegnegatív, kép alapján joggal tartották számon néhányan a szakmában mint a magyarországi piktorializmus jeles képviselőjét. E kötet és a vele párhuzamosan megrendezett kiállítás alapján remélem többen is elhiszik ezt nekünk.