Senki sem vitatja, hogy a 110 éve született André Kertész az egész, egyetemes fotókultúra fontos alakja, s mint ilyen, mindenkié. De – elfogadva, hogy az egész művelt világ a magáénak tudja – három nemzet kicsit jobban aspirál Kertész szellemi, tárgyi, képi hagyatékára. Ezek egyike Magyarország, ahol született és felnevelkedett, s ahol majd harminc éves koráig élt, a másik Franciaország, ahová élete legtermékenyebb tíz éve kötődik, valamint az USA, ahol élete nagyobb részét élte. Szóval mindenkié, de a miénk kicsit inkább.

A Magyar Fotográfiai Múzeum, mely kétszáznál több Kertész kép birtokosa, most csak Magyarországon készült fotóiból rendez kiállítást a Párizsi Magyar Intézetben. Megmutatunk olyan fotókat, melyeket a fiatal Kertész az első világháború előtt, alatt és közvetlenül utána készített, s melyek alkalmat adnak arra, hogy lemérhessük: honnan indult, hogyan találta meg önálló nyelvét, milyen hatások alakították világszemléletét, habitusát, alkotói módszerét. Ezek közül néhány ismert, de akadnak köztük ismeretlenek is. Másrészt megmutatjuk néhány olyan, a nemzetközi sajtóban, a megjelent Kertész-könyvekben még nem publikált öregkori fotóját is, melyeket egyre gyakoribbá vált hazalátogatásai során készített, s amelyek egy akkor már nagyon öreg ember nosztalgiájáról, belső utazásairól adnak látleletet. Hazajőve felkereste gyermek- és ifjúkora helyszíneit, különösen sokat fotózott Szigetbecsén, ahol Klöpfer Mihály padlásán több, fametszetekkel, litográfiákkal illusztrált régi német családi képesújságokat talált hat éves korában. Az egyik ilyen a Die Gartenlaube volt. Ezeket nézegetve támadt fel benne a vágy, hogy egykor majd ő is hasonló képeket készítsen. Kertész ezt mondta egy interjújában: „Nagyon megszerettem ezeket. Úgy gondoltam, később majd én is ehhez hasonlókat csinálok – s attól kezdve úgy néztem a dolgokat, ahogyan később fotografáltam. Helyesen tettem. Ténylegesen azonban 1912-ben kezdtem fényképezni. Ekkorra kompozicionálisan már pályakész voltam. Ez volt az első, amit megtanultam, egyensúly és vonal ösztönösen együtt volt. Ez nem az én érdemem, így születtem… Becse sem a rokonok miatt lett fontos és meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem. Később akár Tiszaszalkán, akár Esztergomban vagy Harasztiban, akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen.”