Ha bárki arra vetemednék – fene nagy elbizakodottságában –, hogy megítélje egy nép, egy ország fotókultúráját, fotós teljesítményét, három dolgot tehet: Az elsővel nem kívánok foglalkozni, mert mélységesen elítélem, ez az úgynevezett hasraütős módszer, amikor nincs elég ismeret, de annál határozottabb a vélemény. Erről hallgassunk. Marad kettő. Ezek bármelyike választható. Az egyik számbaveszi az adott nemzet legkiválóbb teljesítményt nyújtott képészeit, s azt mondja, szerintem nyolc jó magyar fényképész van az első százban, akkor ez elég jó teljesítmény, figyelembe véve, hogy Magyarország összlakossága nem éri el egy nagyobb metropolisz lélekszámát. Ezt lehet, gyakran elő is fordul. A másik módszer követője szívós, hosszadalmas aprómunkával megpróbálja megismerni azokat a fényképészeket, akik valamilyen pech, balsors, történelmi esemény vagy egyszerűen csak mulyaság miatt, nem lettek szélesebb körben ismertek, pedig tehetségük, képeik színvonala, a fényképezés fejlődése érdekében kifejtett tevékenységük erre feljogosította volna őket. Ez sok utánjárást, biztos ítélőképességet, dönteni tudást igényel, viszont sok örömteli meglepetéssel is szolgálhat. Ez már ritkábban fordul elő a praxisban.

Ez a kiállítás a két módszer integrálásával próbál segíteni az ítélni akaróknak. Egyrészt megmutatja azokat a kiemelkedő magyar fotósokat, akiket Patagóniától az északi tundrák népéig mindenki ismer, elismer. Ilyen nevek vannak köztük, mint André Kertész, Brassaï, Moholy Nagy László, Robert Capa és öccse Cornell, Munkácsi Márton, Kepes György és még sorolhatnám. Kiemelkedő világítótornyok ők a fényképezők milliárdjainak tengerében. Képeikkel bárhol, bármely kiállításon találkozhatni, könyvek, albumok, folyóiratok százai foglalkoznak velük. Fényképeik, bár a pillanat tört része alatt készültek, mégis átvezetnek az örökkévalóságba. Akik azért jönnek a Dom Fotografii kiállítótermeibe, hogy a fotográfia klasszikus alkotóival, alkotásaival eredetiben találkozhassanak, nem fognak csalódni. Másrészt a kiállítás nyújt egy válogatást azoknak a csak szűkebb körben ismeretes fotográfusoknak a munkáiból is, akik szintén megérdemelnék a kiemelt figyelmet, de valamiért eddig nem fókuszált rájuk a világ. Pedig Pécsi József, Escher Károly, Balogh Rudolf, Máté Olga vagy Kálmán Kata szintén jelentős életművet tudhat maga mögött. Ez a tárlat is hozzájárulhat, hogy nevük ismerősebbként csenghessen. És – valljuk meg – a kiállítás rendezőinek nem titkolt szándéka az is, hogy megmutassa, elfogadtassa: a legkiválóbbak csak a kiválók vállán állva tudnak olyan magasra kapaszkodni. S a magyar fotó nemcsak azért jó, mert sok a kiemelkedő alkotója, hanem mert sok és nagyon biztos a kiválók képezte alap is.

Így, e két részből átfogó képet tudunk nyújtani a huszadik századi magyar fotográfia legjavából, azoknak, akiket ez érdekel. De a fotóművészet iránt kevesebb affinitást mutatók számára is kikerekedik egy keresztmetszet, a földrajzilag közeli, de ennek ellenére kevéssé ismert nép hétköznapjaiból, ünnepeiből. Nekik sem volt felesleges Moszkvába jönni a Magyar fotó. 100 híres kép a 20. századból című kiállítást megtekinteni.