„Gyakran idézik Theodor W. Adorno kérdését: hogyan lehetséges verset írni Auschwitz után. Antanas Sutkus litván fotóművész a zsidók kiirtásáról a második világháború idején hallott a nagyszüleitől. Szégyen és bűntudat töltötte el mindazért, ami a Vilijampole- gettó falai mögött és a 9. erődben történt, mindazért, amit később mint „1.005–B akciót” emlegettek 1941–44 között.
200.000 férfit, asszonyt, gyereket és öreget lőttek le és dobtak előre elkészített gödrökbe az erdőszéleken, kőfejtőkben és haláltáborokban. És Adorno szavainak parafrázisaként a litván fotóművész azt kérdezi: „Van-e élet a kaunasi 9. erőd és a Paneriai erdő után?”
Antanas Sutkus 1988-ban kezdte fényképezni a kaunasi zsidókat, akik csodával határos módon megmenekültek a haláltáborokból. Ebben az időben tartották az első megemlékezéseket. A művész 1994-ben, amikor a kaunasi gettó felszámolása alkalmából rendezett események zajlottak, újrakezdte a munkát. Lassacskán kiépültek a személyes kapcsolatok. A fényképezőgép, mint valami szike, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt az emlékezet és az idő rétegeiben. A túlélők portréi finom pszichológiai árnyalatokat hordoznak. A mindennapi realitás általánosított részleteit, a látszólag eseménytelen hétköznapokból kiemelt pillanatokat átszínezi egyfajta misztikus fény, amit akkor érzékelhetünk, amikor a lélek a szenvedés értelmének metafizikus mélységét tárja fel.
A Pro memoria fotóit Antanas Sutkus a kaunasi gettó emlékének ajánlotta. A kiállítás óriási hatást váltott ki, bizonyítva a drámai valóság bemutatásának erejét és egyfajta szívből jövő kísérletet a megértésre, bűnbánatra, megtisztulásra és újjászületésre.” (Alfonsas Bukontas)