Aranykoszorús fényképészmester, fotóművész, a magyaros stílus néven ismert fotográfiai irányzat egyik megteremtője és legjelesebb képviselője. A magyar fotóművészet úttörő, formateremtő egyénisége,aki számtalan kortársa számára jelentett művészeti igazodási pontot. A képein megörökített apró események, mindennapi helyzetek derűs életszemléletet sugároznak, de harmóniát áraszt klasszikus szerkesztésmódja is, feltétlen törekvése a képi egyensúlyra. A magyar falu, a magyar táj jellegzetességeit fényképezte, ugyanakkor a fotótörténet-írás egyöntetűen a magyar riportfényképezés legjelesebb képviselőjének is tartja. Életműve kivételes jelentőségű mind Magyarország 1914-1944 közötti története, mind a magyar fotóművészetet a két világháború között meghatározó magyaros stílus szempontjából. 1991 után róla nevezték el a magyar fotográfia legrangosabb szakmai díját.

Balogh Rudolf (1879 – 1944)
Tizennégy évesen kapott Bécsből egy Zeiss fényképezőgépet, amivel győri reáliskolai rajztanára tanította fényképezni. A hat középiskolai osztály után Bécsben folytatta fényképészeti tanulmányait, majd megjárta Münchent, Görzöt, Konstantinápolyt. Hazatérése után, 1902-től a Vasárnapi Újság fotóripo-tere – miként akkoriban mondták: fotóillusztrátora – lett. 1912-ben nyitotta első műtermét Budapesten, a Váci utca 12-ben, de már ekkor is kevés hagyományos portré került ki keze alól, inkább éjszakai városképei tették ismertté. Az első világháborúban a K.u.K. hadsereg haditudósító századának tagjaként József főherceget, majd Vilmos császárt kísérve megörökítette a háború színtereit, harcait, a lövészárkok mindennapjait. Háborús képeiből sok került a berlini és bécsi hadimúzeumba.
1920-tól majd másfél évtizeden keresztül a Pesti Napló fotóriportere. Fő műfaja a Pesti Napló vasárnapi képes műmellékletében a népi Magyarország, a tájak, zsánerek, állatok évszakhoz kötődő megjelenítése volt. Balogh munkássága meghatározó erejű volt a következő két-három fotós generáció számára. Mellette nőtt fel egy fotóriporter nemzedék. Képeinek magasra helyezett mércéje a mellette dolgozó Munkácsi Mártonból, Escher Károlyból, Vadas Ernőből is kikényszerítette a rendkívül igényesen, művészien kivitelezett riportfotót.
Ő volt a magyar(os) irányzat egyik megteremtője, s nemzetközileg is elismerten legjelesebb művelője. A stílus kialakulásáról így beszélt: „a sok mesterkélt festői folthatás, a nekünk idegen clair obscur misztikus műtermi homálya után világosságra, fényre és természetességre vágyakoztunk. Megcsömörlöttünk a várostól, mely összhatásában szintén internacionális mázt hazudott magára... felkerekedtünk, hogy a magyar falu, a magyar táj és a magyar fajta napsugaras világában találjuk meg a magyar fényképezés igazi témakörét. Nem mondom, az elején megszédítettek minket is a néprajzi érdekességek, a sok ünneplő köntös között elsikkadt a lélek, de ez nem tartott sokáig... a magyar fajta sajátos egyéniségét, természetes báját akartuk képbe foglalni, a magyar táj varázslatos szépségét megcsillogtatni a fény és árnyék különös játékában.”
Balogh a harmincas években érkezett pályafutása csúcsára. A képi világát fokozatosan megtaláló fotós beérése egybeesett az illusztrált sajtó iránt világszerte gyorsan növekvő igénnyel. A fényképész népszerűségének növekedése és az illusztrált sajtó térnyerése egy folyamat egymást erősítő részei. Nem csoda hát, hogy minden addigi fényképésznél népszerűbb lett Magyarországon.
Nemcsak fotóival hatott, a fotós közélet egyik irányítójává is lett. 1910-től a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének tagja, 1917–1929 között tiszteletbeli tagja, s egyben alelnöke, majd 1932–1940 között a MAOSZ–EMAOSZ (Egyesült Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége) alelnöke. A IV. Művészi Fényképkiállítás zsürijének tagja. 1927 februárjában a Budapesti Fényképész Ipartestületen belül megalakult Fotóriporterek Szakcsoportjának elnöke. Az Országos Kézműipari Tárlaton 1928-ban elnyerte az aranykoszorús mester címet.
Jelentős része volt a magyar nyelvű fényképészeti szaksajtó történetében is. 1911-től A Fény szerkesztője, 1914 júniusában pedig Szakál Géza, Fejérváry Sándor, Kankowszky Ervin társaságában útjára indította a Fotóművészet című szaklapot, ami a háború kitörése miatt csak három számot ért meg, de a kortársak visszaemlékezése szerint ígéretesen indult. 1930-tól a Fotóművészeti Hírek felelős szerkesztője lett.
1932-től a Magyar Film Iroda laborvezetője, ahol haláláig dolgozott. 1938-ban a National Geographic felkérésére a jugoszláv állam vendégeként fényképezte az országot. A riport oly jól sikerült, hogy a lap főszerkesztője nyomban meghívta Amerikába, de az ajánlatot korára és családi körülményeire hivatkozva nem fogadta el. Nem tudhatta mi vár még rá. 1944-ben életműve nagy részét megsemmisítette egy bomba, csak a máriaremetei házában tárolt negatívok maradtak meg, ezeket a Magyar Fotográfiai Múzeum őrzi. Temetésekor a bombariadó szirénái szolgáltatták a gyászzenét.