A magyar fotográfia története olyan volt, és olyan lett, mint körülöttünk az összes más nemzeté. Lokális, helyi értékben fontos, néha túl is értékelt, nemzetközi viszonylatban meg alig érdekes. Csehországtól Nagy-Britanniáig, az USA-tól Japánig így van ezzel a legtöbb ország. Igen ám, de ahogy van, minden nemzetnek egy-két fényes korszaka, úgy volt a magyar fotográfiának is egy jeles időszaka, mely nagyjából az 1920-as évek közepétől tartott egy negyed századig. Ekkor hirtelen – azt hinni minden előzmény nélkül – a világ fotográfiáját meghatározó nagy egyéniségek kerültek ki közülünk. Nem biztos, hogy a világon mindenki magyarnak tudja, de mi André Kertészt, Brassaït, Moholy Nagy Lászlót, Robert Capát és öccsét Cornellt, Martin Munkácsit, Besnyő Évát, Paul Almásyt, Kepes Györgyöt, Ergy Landaut, Stefan Lorántot és még vagy tucatnyi ismert fotóst sajátunkként is becsülünk.
Ezért rendhagyó, cseppet sem konvencionális magyar fotótörténetet mutatunk be. Megmutatjuk mindazokat, akikre büszkék lehetünk, ám mindeközben beszélünk arról is, honnan jöttek ezek az emberek, kik tették le annak a lépcsősornak az elejét, amelyen ők magasra jutottak, s azokat sem felejtjük ki, akik utánuk jöttek, folytattak valamit, vagy egészen mást csináltak, de megkerülni ők sem tudták nagynevű elődeiket.