Kincses Károly
Fotókból egy országot
Miért magyar? Miért történet? Miért fényképezés?

Előhang

Ha valaki azt az elérhetetlen célt tűzné ki maga elé, hogy megismerjen egy országot töviről-hegyire, tájait, településeit, az ott élő embereket, a velük megtörtént eseményeket, miegymást, az bizonyosra veheti, hogy akár egész életét rááldozva sem juthat megfelelő eredményre. Mert minél többet lát, minél több ismerethez jut, annál pontosabban tudja, mi minden maradt még rejtve előtte. Ezért célszerű vágyainkat redukálni, s nem mindent, csak egy kis szeletkét megízlelni abból a rengetegből, reménykedve abban, hogy egy csepp vízben is ott az egész tenger.
Ehhez a reménytelen vállalkozáshoz segíti hozzá a Magyar Fotográfiai Múzeum a galériába látogatót, a katalógus-olvasót. Egymilliós gyűjteményéből kiválasztott nyolcvankilencet, azzal a szándékkal, hogy általuk megmutasson valamit a huszadik századi Magyarország sajátosságaiból, lakóiból, történelméből. Abból a feltevésből indultunk ki, hogy Magyarország érdekes hely, nem nagyon kímélte őt az elmúlt század történelme. Továbbá abból, hogy Magyarország igen sok tehetséges fényképész szülőhelye, innen származik André Kertész, Brassai, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton és még sokan mások. Ezért, ha egy ország önmagában érdekes, s sok jó fotográfus fényképezett ott, akkor feltételezhető, hogy a legjava munkásságukból válogatott képek sem lesznek érdemtelenek. Jöjjenek, ítéljék meg, igazat írtam-e.

Amit muszáj tudni: Magyarországról és a vele megesett dolgokról

Ha a kevéssé ismert szomszéd látogatóba érkezik, s el szeretné mondani, mi minden történt vele aznap, s nagy súlyt helyez arra, hogy hallgatói megértsék, akkor bizony tegnapelőttről kell kezdenie a történetet. Miként nekem.
Magyarország területileg egy meglehetősen frekventált helyet talált magának az első ezredév végi nagy európai osztozkodás során. Az észak-kelet felől vándorló lovas nomád nép, átkapaszkodva néhány felhőbe nyúló hegység hágóján, szorosán, elfoglalta a Kárpát-medence egészét, ezt a természetes földrajzi egységet alkotó területet. Integrálták, megölték, rabságba vetették az itt élő őslakosokat, amiképpen ez akkoriban világszerte dívott. Azóta itt élnek, itt élünk. Ám ahogy útjába esett ez a földdarab honfoglaló eleinknek anno 896-ban, aképpen más népek, más országok hadseregei is megtalálták ugyanezeket az utakat, átvonultak rajtunk, ideiglenesen ittmaradtak, továbbmentek. Ezek sohasem voltak békés turistautak, sok vér folyt el itt is, ott is. Jobb híján ezt nevezzük történelemnek. Akik itt maradtak rövidebb-hosszabb ideig, mint a tatárok, a törökök, a Habsburgok, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev katonái, ők voltak a megszállók. A velük való csatározások, békék, kollaborációk és ellenállások meg is töltik bőségesen a magyar iskolás gyermekek történelemkönyvét, csak győzzék megjegyezni. Eközben meg fényképeztünk is, néha jól, néha kevésbé, de egy-két periódusban világraszólóan.

Amit muszáj tudni: A magyar fényképezésről

1839 minden fotóval foglalkozó nációnak egyformán fontos dátum. Bizonyos felfedezések, találmányok, műszaki fejlesztések itt, ebben a pontban csomósodtak össze, itt találkoztak a külön utakon járó felfedezők, hogy azután együtt induljanak tovább. A camera obscura ókorból ismert elve, a különböző fémsók fényérzékenységének 18. századból származó tudása, és mindezek mellett az optikai fejlesztések együtt eredményezték a fényképezés megszületését. Ezt tudja mindenki, kár szót vesztegetni tovább rá. Fontosabb ennél, hogy a fizikai, kémiai, optikai eredmények összegzéseként létrejött fényképezés úgymond felfedezése, bizonyos szempontból egy közös útra terelte a világ bármely pontján megtörtént és megtörténő dolgok átélését, rájuk való emlékezésünket. Újfajta gondolkodást, újfajta világlátást, a megtörtént és éppen történő dolgok egyenrangú kezelését és még sok minden egyebet köszönhetünk a fényképnek Magyarországon, Nagy-Britanniában és Kamcsatkán egyaránt.

Ezen a már emlegetett közös úton vannak hosszabb-rövidebb szakaszon párhuzamosan futó szálak és vannak nagy-nagy kacskaringók, elágazások is, hiszen a fényképezés története elválaszthatatlan a fényképezők saját (privát) történetétől és az őket polgáruknak tartó ország történelmétől egyaránt. Ezt a színes, néhol különleges és egyedi, másutt teljesen köznapian szürke szálat: a magyar fényképezés és a magyar történelem adta közös történetet mesélem el itt Önöknek, ezek illusztrálására mutatunk képeket.

Mint mindenütt másutt, itt is 1839-ben találták fel a fényképezést. Bár - nem azért vagyunk magyarok, hogy ezt ne higgyük magunkról - mi még ebben is megelőztük a világot. Tény és való, hogy egy zseniális matematikusnak a Göttingenben tanult, és Erdélyben élt Bolyai Farkasnak fennmaradt egy levele, melyet 1839. február 21-én írt barátjához. Ebben ez áll: „Gyönyörű találmány az Obszcura Camera kép fixirozása: mihelyt mondották, elébb ugy mint van azon szinekkel lehetetlennek mondottam, de azonnal igérem, hogy edj negativot feketén fixálok s ugy mondották, hogy csak sötéten is marad meg. A gondolat szép s tökéleteítése s nagy következései várható” Miután ekkoriban Párizsban még csak a találmány bejelentése hangzott el, de pontos ismertetésére csak az év augusztusában került sor, feltételezhető, hogy a találmány hírére saját maga kísérletezett a fényképezéssel. Mivel az egészből az említett levélen kívül semmi más nem maradt fenn, a dolognak természetesen csak hírértéke van. Innentől fogva minden olyan, mint bárhol másutt a világban, egyre több dagerrotipista, kalotipista dolgozott az akkori Magyarországon, amely a Habsburg-birodalom integráns részeként élte mindennapjait. Említsük meg közülük Petzval József tudós tanárunkat, aki kiszámolta és meg is csinálta az első nagy fényerejű objektívet 1840-ben, így téve lehetővé az addig percekig tartó expozíció másodpercekre való lerövidítését. Angol fényképészek is ilyen típusú lencséken keresztül nézték ezt követően a világot. A skót Photographic Society egyik tagját 1856 augusztusában Szabó Ivánnak hívták. Természetesen emigráns magyar szabadságharcos volt, aki Edinburgh-ban nyitott kalotípia-stúdiót a Salisbury Place 4-ben, 1857-ben. Fényképezte Fox Talbot-t és családját, együtt állított ki David Octavius Hillel és Robert Adamsonnal. De ezek csak epizódok.

A magyar fotográfia első igazán fontos időszaka a századforduló, amikor piktorialista stílusban dolgozó fényképészeink már együtt szerepeltek kiállításokon a világ legjobbjaival, Alvin Langdon Coburnnal, Puyo-val, Demachy-val, Hugo Erfurth-tal. A katalógusban és a kiállításon is bemutatunk közülük néhányat, akik érdemesek a világ fokozottabb figyelmére, mert alkotásaik nemcsak a magyar, de az egyetemes fotóművészetet is gazdagítják. Angelo, Máté Olga, Pécsi József, Schermann József, Székely A. László képeivel hozzájárult, hogy az addig inkább csak dokumentálásra használt fényképezés valóban művészetté váljék. Ilyen mesterektől tanult az a generáció, amely aztán világszerte ismertté tette a magyar fényképezést. A huszadik század első harmadában fontos szerepet játszott a fényképezés formanyelvének kialakulásában, elfogadtatásában néhány magyar fényképész és a fotóhoz más oldalról közelítő művész, mint Moholy-Nagy László, Brassai, Kepes György, a fényképészek közül André Kertész, Munkácsi Márton vagy Robert Capa. Szerepük, hatásuk elvitathatatlan, olvassák csak el Richard Avedon memoárját, ő Munkácsit tekinti mesterének, miként Cartier- Bresson is a Néger fiúk a Tanganyika-tó partján című Munkácsi-kép láttán kapott kedvet a fényképezéshez. Nincs a világon ember, akinek valami köze is lenne a fotóhoz, és ne ismerné a Melankolikus tulipánt Kertésztől vagy a Milicista halálát Capától, vagy az Éjszakai Párizs sorozat darabjait Brassaitól. Ezek a fotográfusok kivétel nélkül mind emigráltak az akkori Magyarországról, elsősorban politikai okok miatt, vagy megérezve a közelgő fasizmus veszélyét. Ez az emigrációs hullám Nagy-Britanniába is lökött néhány fontos fotóst, így Pető Mihályt, aki a legjelentősebb fotóriporterek egyike volt és a Dundee Egyetem őrzi szinte teljes hagyatékát, vagy Hoffman Dezsőt, a Beatlesek házi fényképészét, Lóránt Istvánt, aki a Weekly Illustrated, majd a Picture Post szerkesztője, és a Liliput alapítója, továbbá Glass Zoltánt, Fayer Györgyöt, Friedmann Györgyöt, vagy a már emlegetett Moholy-Nagy Lászlót, Kepes Györgyöt, Robert Capát… Bő névsor. És még nem említettem Kraszna-Krausz Andort, aki zseniális fotós és könyvkiadó volt, ő alapította a legnagyobb fotós könyvkiadót, a Focal Press-t, mind a mai napig a legszebb fotós könyv díját a nevét viselő alapítvány osztja ki évről-évre.

Itthon is maradtak persze nagyon tehetséges fényképészek, érdemes rájuk odafigyelni, néhányra én is felhívnám a figyelmet. Balogh Rudolfot a magyar fotóriporterek atyjának tartjuk, Escher Károlyt pedig néha mesterét is túlszárnyaló tanítványának. Fontos figurája a magyaros stílusnak is nevezett folyamatnak Csörgeő Tibor, miként megjegyzendő a szociális érzékenységű fotósnő, Langer Klára neve is. A névsor még folytatható, de a kiállítóterem falára nem fér több kép. Most arra kérem Önöket, higgyék el nekem, mi magyarok azóta sem felejtettünk el fényképezni, tele még a kamránk ismeretlen, ámde nagyon jó fényképésszel és alkotásaikkal. A kamránk ajtaja pedig nyitva minden jószándékú érdeklődő előtt.