A magyar fényképészek egy csoportjának, a „festő-fényképészeknek” tevékenységét, szerepét, jelentőségét tárgyalja ez a könyv. Ez a csoport 1840-1880 között, a fényképészet első negyven évében jelentős és meghatározó szerepet játszott. A fényképezés első évtizedeiben előnyt jelentett a festészeti előképzettség ahhoz, hogy első osztályú műveket, jelentős és sikeres életpályát, műhelyt tudjanak létrehozni. Ez a festőtársaság vonzódott leginkább a festmény-jellegű fotográfiák készítéséhez. A művészi fotográfia megteremtésének a vágya rendkívül erős volt bennük, festészeti akadémiai tudásukat, komponáló tehetségüket arra használták, hogy fejlesszék a technika által vezérelt új műipart. Céljuk az volt, hogy úgy tudják használni a gépeket, mint a litográfia a követ. A festmény-jellegű fényképek az elvárásoknak megfelelően tökéletesen tudtak simulni és alkalmazkodni a festészeti stílusokhoz és a divathoz. A festő-fényképészek csoportja fel akarta emelni a fényképészetet a műipar szintjéről a művészet, legalábbis a metszetek és a litográfiák mellé.
A „festő-fényképészek” története csupán egy rövid, sajátságos fejezete a fénykép történetének. Az első húsz év feldolgozása során az alapvető problémák felvetésére koncentráltunk. Az 1860-1880 közötti időszakban a festő-fényképészek tevékenysége kiteljesedett, vezető akadémiai képzettségű festőművészeink, mint például Borsos József és Barabás Miklós, iparszerű fényképészeti tevékenységre tértek át. Sok más (közel hatvan művészről van adatunk) festőművész is próbálkozott stabil fényképészeti műhely kialakításával. Több festő társult fényképészmesterrel, s közös céget üzemeltettek. A képzőművészek között megjelentek a fényképet modellként használó festők is, mint például Munkácsy Mihály, aki több képéhez készíttetett előre elgondolt beállítás alapján, a kompozícióba illeszhető modellképeket.

Az 1840-es évek tárgyalásakor a fotográfia különböző értékeléseit vizsgáltam, amelyek hűen közvetítik a kortársak nézőpontjait. Nyomon követhető a fényképek, a dagerrotípiák elfogadásának folyamata, hiszen már az első híradásoktól kezdve érzelmi viharokaz okozott az új műipar megjelenése. Csodálat, áhítat az egyik oldalon, félelem és rettegés a másik oldalon. Vad düh a vetélytárs erényei miatt és elismerő bólogatások a valóság új szeletének ismeretében. Az 1840-es években a fényképek esztétikai megítélése kétirányú. Henszlmann Imre az ellenzők táborának alapgondolatait fogalmazta meg, nézetei fokozatosan popularizálódtak a sajtóban, a hírlapi kritikákban végigkövethető vonalat alkotnak. A fényképészet mellett felsorakozók tábora régészektől mérnökökig terjedt, akik hamar megtanulták hasznosítani a fényképek által közvetített információkat. A legelégedettebb a sajtó volt, a „képes” magazinok, amelyeknek szükségük volt a fénykép pontosságára, viszonylagos egzaktságára. Az 1840-es években a képzőművészeti látványosságként kezelt optikai előadások vezetnek át bennünket a szeteró fényképek világába. A vezető szerepet játszó festő-fényképészek csoportjából Marastoni Jakab tevékenysége a legkiemelkedőbb, az ő munkásságából a dagerrotípizálás időszakát emeltem ki.

Az 1850-es évek történetében az évtized közepén megjelenő papírképek egyszerűsítették a fényképezés gyakorlatát, ezzel együtt növekedett a fényképészetet gyakorló iparosok száma. A festő-fényképészek vezető szerepe tovább növekedett, tevékenységük meghatározó és követendő volt a többi iparos számára is. Egyes festőművészeink - például a kassai Roth Imre, a pesti Simonyi Antal, a kolozsvári Szathmári Pap Károly - kötődése a fényképészethez véglegessé vált. Festői előképzettségükhöz kísérletező ked társult, ami sikeres fényképészeti pályafutást garantált. Az ő életművükön keresztül nyomon követhetjük, hogyan válik a festő fényképésszé (Simonyi), illetve hogyan lehet festőként és fényképészként egyszerre dolgozni (Szathmári Pap).
Az 1855-ös esztendő fontos választóvonal, hiszen a párizsi világkiállítás a papírhordozójú kép általános diadalát hozta. A magyar újságokban is hosszú beszámolókban ismertették az újabb technikai felfedezéseket. Simonyi Antal esszékben fogalmazta meg észrevételeit, vélekedését a fénykép jövőbeni szerepéről. Esszéi könyv alakban is megjelentek, a Tudományos Akadémián is tartott fölolvasást e tárgyról, ami a fényképész-műipar felemelkedésének elfogadását is jelentette.

Az 1860-1880 közötti húsz évet tárgyaló fejezet a fényképészethez kötődő második képzőművész-nemzedékre vonatkozó adatokat összegzi. Közel hatvan művész került valamilyen szinten kapcsolatba a fényképész-iparral. Találkozhatunk virágzóan prosperáló, vagyont és hírnevet hozó műhellyel, és kétséges, csak a hagyomány által megőrzött kapcsolattal is. Az erdélyi és felvidéki magyar képzőművészekre vonatkozóan forrásanyag igen szűkösen állt rendelkezésre, így végül negyvennégy életrajz foglalja össze a szerteágazó adatmennyiséget.

A festő-fotográfusok zöme 1820 körül született, életútjukat, tanulmányaikat döntően befolyásolta az 1848-as szabadságharc. Sokuk osztályrésze volt menekülés és nehéz újrakezdés. Az ötvenes években sokféle túlélési stratégiával próbálkoztak. Az önkényuralmi rendszer szigorúsága rugalmasabbá tette őket, el kellett vállalniuk minden adódó munkát. Életművüknek szerves része az általában a tradicionális képzőművészet perifériáján létező műfajok (cégér-, zászlófestés) művelése is. A közepes képzettségűek a rajzoktatásban találták meg létfenntartásuk bázisát. 1860 körül új lehetőséget csillantott fel a viszonylag könnyen elsajátítható fényképezés. A festők fényképészet felé fordulását alapvetően a gazdasági kényszer mozgatta, de az új mesterségben szervező és kezdeményező készségüket is kipróbálhatták: képesek-e egy aktív műhely mindennapi rutinját jól szervezni. Hétköznapi vágyak irányították őket: a festő-fotográfus olyan anyagi jólétet szeretett volna elérni, hogy üzletvezetője napi irányításával magától működjön a fényképészeti atelier, s e biztos anyagi háttérrel ő maga visszavonulhasson a múzsák birodalmába. A stratégia működőképességének záloga az volt, hogy a mester tisztázza mester és művész, festmény és fénykép viszonyát, és nem utolsó sorban saját szerepét. E tisztánlátás híján vagy belebukott a vállalkozásba, vagy társára hagyta. Festményeik szigorúan követik az akadémiai szabályokat, fényképeik viszont – a technika fejlődése révén – ezernyi részletet mutatnak meg korukból. Ahogy a fényképész mesterré vált, magához a fényképhez való viszonya is megváltozott. Az üzemszerű működés egyre hatékonyabb, vagyis egyre gépiesebb termelésre ösztönözte a műtermeket. Csak néhány művészi képességekkel rendelkező fotográfus tudta a mechanikus munkálatokat lelkesedéssel, „művészinek” nevezhető igényességgel végezni. A színezés, a „festői” megjelenítés egyéb fortélyai a leggazdagabb műtermek drága kuriózumai maradtak.
1880 körül részben kihalt ez a nehézsorsú, de kitartó és rugalmas nemzedék, részben a megmaradtak helyzete is differenciálódott, hiszen megnövekedett az igény az egyedi festői munkákra. Műipari tevékenységet festői tanultsággal később nagyon kevesen végeztek. Ekkortól már nem a festői tanultságú műtermes fotográfusok teremtenek kapcsolatot képzőművészet és fotográfia között. Szerepüket átveszik azok a többnyire a müncheni Képzőművészeti Akadémián tanuló, tanító művészek, akik a fényképet közvetlen forrásként használják.