„Ha valakiről azt állítják, hogy ő legendás személyiség, biztosak lehetünk benne, hogy az is. Legendái vannak. Általában mindenkinek van egy-kettő, amit aztán élethossziglan mesél, vagy mesélnek róla, de a legendás személynek fölös számban vannak ilyenek. Sőt, olyan sok legenda veszi körül, hogy ezek összeérnek körülötte, legendaburokká állnak össze és teljesen eltakarják a mögötte lévőt, aki végső soron azért csak olyan, mint mi mindannyian. Aki ezzel a legendással komolyan foglalkozni akar, és nem csak ismételgetni az ezerszer hallott történeteket, két dolgot tehet: kemény harcosként próbálja oszlatni a ködöket, tudományos alapossággal utánanéz dolgoknak és igyekszik nyakon csípni a tényeket, megfosztani a legendáktól a legendást. És ha ezt teszi, hirtelen észreveszi, hogy már nem is arról ír, akiről akart, hanem önmagáról, saját rögeszméiről, a maga elvetélt igazságkereső szenvedélyét éli ki, és még azt is észreveszi, hogy felesleges küzdenie oly nagyon, mert aki legendás, az legendás, az emberek ezt akarják, és ha elveszi tőlük, amit szeretnek, akkor haragszanak majd rá. S még ennél többet is észrevesz, feltéve, ha elég okos, nevezetesen, ha legendátlanítani akar, akkor megfosztja hősét a leglényegétől, mert vannak olyanok, akiknek személyiségük alapvonása, hogy alkalmasak arra, hogy legendák születhessenek róluk. És Friedmann Bandi–Bob Capa ilyen volt. De mennyire, hogy ilyen! Emlékeztetném az olvasókat, előbbi hosszúra nyúlt mondatom elejére, ahol azt találtam mondani, hogy két vállalható út van. Az egyik a legendátlanító – mondjuk, hogy nemes szándékokkal kikövezett – zsákutcája, a másik a tények mellett a legendákat is idéző, azokat finom távolságtartással kezelő, hiszem, mert mondom attitűdű szerzőé. Szeretnék erre menni. Na gyerünk!

Nyughatatlan, kalandvágyó, soha, semmi kihívás elől ki nem térő szellemét, vagányságát Magyarországról hozta. 1931-ben, tizennyolc évesen hagyta el szülőhazáját. Fentieken, mármint vagányságán, kalandvágyán kívül szinte semmi más nem volt a poggyászában. Rövid, de meglehetősen sűrű élet adatott neki. Öt háborúnak volt aktív résztvevője, megörökítője. A spanyol polgárháború kezdetekor (1936–1939) huszonhárom éves volt, a japán–kínai háborúban (1938) már huszonöt, a második világháború kezdetekor (1939–1945) még csak huszonhat múlt, Izraelben (1948) harmincöt, Vietnámban (1954), amikor mindennek vége lett, alig múlt negyven. Ebben a tizenhét évben hadszíntereken készült háborús riportfotóival beírta nevét a világ fotótörténetébe, a róla szóló történetek – legkivált az a mondata, hogy „ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel” – legendás személyiséggé tették. Thai Binh-ben tévedett. Túl közel ment. Azóta eltelt fél évszázad és Robert Capa nem öregszik, még mindig csak alig múlt negyven. Ez is legendáinak egyike. Nem öregszik. Amikor én először találkoztam a nevével fotótörténészként, kevéssel voltam innen a húszon. Most, amikor befejezem ezt a könyvet, elmúltam ötven és ő mindvégig negyven maradt. És ez már így is lesz az idők végezetéig.

Pályafutása alapján Capát elsősorban háborús fényképésznek tekintik, bár helytállóbb, az igazsághoz, Capa habitusához közelebb álló volna háborúellenes fényképésznek nevezni. „Pacifista volt, egyszer azt írta, hiénának érzi magát, hogy a világban mindenütt a pusztulást hajszolja” – mondta róla Peter Clowney, a philadelphiai National Public Radio News riportere.

Öccse így írt róla: „rövid földi pályafutása során sokat élt és sokat szenvedett. Szegényen született, így is halt meg. Páratlan életútjának krónikáját hagyta ránk, és vizuális bizonyságát annak a meggyőződésének, hogy az emberiség sok mindent képes elviselni és időnként még győzni is.” Az érdeklődés alig-alig lankad körülötte. Alighogy elhagytuk az elég borzasztó huszadik századot, a francia Le Figaro Múlt századi százak címmel toplistát készített a 20. század jeles személyiségeiről. A listán az egyetlen magyar a sajtófotózás felfedezőjének aposztrofált Robert Capa. Megismétlem, az egyetlen magyar. És ez jelenthet valamit. John Steinbeck Nobel-díjas író, Capa közeli ismerőse, bizonyos élethelyzetekben munka- és léttársa szerint: „Capa munkássága egy nagy lélek és a túláradó részvét tükre. Senki sem léphet a helyére. Senki sem léphet egy másik jelentős művész helyére; szerencsések vagyunk, hogy képei megőrizték számunkra ember voltának minőségét.”…

Halálával nem fejeződött be a legendagyártás. Folyamatosan születtek, születnek még ma is újak. „Ama nagy halottak egyike, kiknek halála és élete körül szinte azonnal kultusz képződik, akiknek alakját legendák fonják be, korai és mindig kissé rejtélyes halálukat pedig a gyász sötét lobogása világítja meg… A korai halál tényét a sorsszerűség érzése lengi körül, mintha a költő élete nem is lett volna semmi egyéb, mint önfeledt vagy szándékos rohanás a halálba… Így válik a konkrét személy élete a költő kanonizált életlegendájává.” Ezeket a sorokat történetesen Vlagyimir Viszockijról írták, de ugyanennyi erővel szólhatott volna Byronról, Petőfiről, Paul Verlainről, Latinovitsról vagy Friedmann Endréről is, akinek fényképészi útja haláltól halálig vezetett. Miközben megörökítette mások halálát, eljutott a saját haláláig. S mint a legendák hőseivel általában lenni szokott, élete vége egy új élet kezdete lett. Capa itt van köztünk, nagyon is élő, eleven személyiségként. Akkor sem találkoznánk vele többet, ha nem hal meg negyven évesen, hanem mondjuk New Yorkban üldögélne kilencvenkét évesen egy öregek otthonában és mesélné történeteit a többi öregnek, vagy pókerezne egycentes alapon két másik hosszúéletűvel.”

(Kincses Károly–Kolta Magdolna: A legendák embere: Robert Capa. Részlet a Robert Capa képei a Magyar Fotográfiai Múzeumban című kötetben megjelenő tanulmányból)