Rozsda Endre (Mohács, 1913. november 18 – Párizs, 1999. szeptember 17) a magyar és a nemzetközi képzőművészeti élet egyik meghatározó alakja. Festő, aki Aba Novák Vilmos tanítványaként indult. 1938-ban Barta Lajos szobrásszal Párizsba ment, ahol beiratkozott az Ecole de Louvre-ba. Közeli ismeretségbe került Picassóval, Max Ernsttel, Giacomettivel. Visszatért Budapestre, tagja lett az Európai Iskolának, de a szocialista realizmus nem kedvezett szürreális, a valóság elemeit csak belső látomások elemeiként használó festészeti stílusának. 1956-ban emigrált, visszatért Párizsba. 1964-ben elnyerte a szürrealisták legnevesebb elismerését, a Copley-díjat. Festményei egy sajátos, senkivel össze nem téveszthető stílusban egyidejűvé tesznek térben és időben távoli dolgokat. Rajzaiból, festményeiből több nagy kiállítást rendeztek mind Magyarországon, mind külföldön.

Fényképeiről azonban csak közeli barátai, családtagjai tudtak. Halála után a mennyiségben is jelentős, több mint 22.000 alkotást tartalmazó fotós hagyatékát a Magyar Fotográfiai Múzeumra hagyta. Két éves munkával feldolgoztuk, és kiállítássá, valamint könyvvé formáltuk az anyagot, amelyet különösen érdekessé tesz a kimutatható kölcsönös oda-visszahatás festményei és fényképei között. Végrendeletében úgy hagyatkozott, hogy fotói csak azután mutathatók meg kiállításon, könyvben, ha már festményeiből, rajzaiból megrendezték életműkiállítását. Ez megtörtént, itt az ideje, hogy a világ erről az oldaláról is megismerje Rozsda Endrét.

Az anyag belső logikája szerint strukturáltuk a rengeteg műalkotást. Első helyre fotós önarcképei kerülnek. Életének minden periódusában gyakran örökítette meg önmagát. S a festő fotós önarcképei mindig sok érdekességet jelenthetnek, különleges szemléletmódot tükröznek.

Képeinek döntő többsége színes diapozitív. A diák témái az önarcképeken kívül szűkebb környezete, műterme, annak ablakából a montparnasse-i műteremház kertje, néhány utca. A portrék között ismerősei, köztük partnerei arcképei, sokszor aktképei találhatóak. Utazásai során is sok képet készített, köztük néhány budapesti is található. Virágcsendéletei, faktúrái, rokoníthatóak festményei szaggatott, apró elemekre felbontott képi világával. Ugyancsak ide sorolhatóak szendvicsdiái, amelyeket nem utólag állított össze, hanem dupla expozícióval tudatosan elegyített. Láthatóan foglalkoztatták a különböző fény-árnyék hatások, sokat kísérletezett velük. Viszonylag kevés fekete-fehér és színes papírkép, nagyítás maradt utána, ezeket is be kívánjuk mutatni kötetünkben.

Legsikerültebb fotói a benne rejlő alkotói géniusz nyomait mutatják fel, s bizton állíthatjuk, hogy fotós életműve semmivel sem alacsonyabbrendű, mint festészeti, grafikai vagy egyéb művészi tevékenysége.