A magyar fotográfia történetírása hosszú ideig mostohagyereknek számított a művészeti ágak között. Az utolsó használható magyar fotótörténet 1958-ban jelent meg, azóta csak részletkérdéseket feldolgozó, egy-egy területre koncentráló kötetek láttak napvilágot.
Jelen kötet szerzője Simon Mihály, az egyesült államokbéli Beloit egyetemén fotótörténetet oktató történész (aki egyébként maga is gyakorló fotográfus), rálátással bír az európai és magyar fotográfiára. Ezért egy, az eddigiektől alapvetően különböző magyar fotótörténetet ad az olvasók kezébe. A kötet azon kívül, hogy számba veszi az 1839–1989 közötti korszak legfontosabb alkotóit, irányzatait, stílusait és korszakait, bőségesen utal a fotográfia mindenkori társadalmi–történeti kontextusára is. Munkája legjelentősebb újdonsága, hogy a fotográfia műfaját folyamatosan szélesebb összefüggésekbe helyezi, folyamatosan párhuzamba állítva életműveket és alkotásokat a képzőművészet egyéb ágaival, illetve az egyetemes fotográfia egyidejű alkotásaival.